Miért kell 300. 000 Forintos gép a mai tinédzsereknek?

Téged az bosszant, hogy te nem teheted meg amit ők (vagy amikor gyerek voltál akkor a szüleid nem tehették meg), ezt irigységnek hívják. Csak az foglalkozik más dolgával és becsmérli le őket, aki nem tudja magának ugyanazt megteremteni, és a megvetéssel kompenzálja a saját hiányosságait. Különben leszarnád, mi van velük. Ha valaki megteheti hogy megvegye a gyerekének, akkor megveszi - ezen nincs mit moralizálni.

Ennyi erővel az általános iskolában iPhone-nal szaladgáló gyerekbe is bele lehetne kötni, hogy bezzeg neki miért van és minek van, míg te max hitelből vehetnéd meg ugyanazt vagy keményen spórolva rá.

Engem az bosszant egy kicsit, hogy ezek a gyerekek iszonyatos számítási teljesítményen ülnek, és nem csinálnak vele semmit, csak "játszanak" a gépen (ami az én értelmezésemben menekülés a valóságból).

Holott ezt az számítási teljesítményt hasznos dolgokra is lehet használni. Sok kutatócsoport van, akik valamilyen okból nem tudnak kapacitást bérelni szuperszámítógépen (nem jut a kutatásuknak erőforrás, nem kapnak rá pénzt, stb). Némelyik kutatócsoport ezért a számítási munkát kiadja az interneten keresztül bárkinek, aki hajlandó a számítógépén elvégezni. Feldarabolják a számítási munkát sok kis munkacsomagra, az önkéntes számítógépe letölti, pár óra alatt feldolgozza, majd visszaküldi az eredményt a kutatók szerverére. Fut ezen az elven rákkutatás, gyógyszerhatóanyag-kutatás, fehérjekutatás, különféle csillagászati és matematikai projektek, stb. A tinédzserek "gémer" gépe legtöbb esetben kiválóan alkalmas ilyen elosztott számítási projektekben való részvételre.

42 éves vagyok. Gyerekkorunkban mi is akartunk olyan dolgokat, amik több havi fizetésnek megfelelő összegbe kerültek volna. Mondjuk 1 csillárd darabos LEGO készletet, vagy olyan modellvasutat, amiből háromszor körbe lehetett volna kerülni a házat. Csak hát a szüleinknek nem volt ennyi ránk áldozható pénze. Ma kicsit jobban élünk, most a lehetőségek is nagyobbak. A családi számítógépen sokszor megosztozik a család. Illetve megfelelő bővítgetéssel is el lelhet jutni egy 300 000 Ft-os gépig. (Nota bene nekem a laptopom került ennyibe, bár mondjuk nekem ez erősen munkaeszköz.)

> csak azért, hogy a gyerekük reggeltől estig embereket öljön a videójátékokban

Nem csak ezért. Van egy réteg, aki nem csak játszik a számítógépen. Anno mi is úgy kezdtük, csak mi még Commodore gépeken. De csak elkezdett pár embert érdekelni a programozás is. A mai gyerekek egy része sem csak játszik, hanem mondjuk fel is veszi videóra, feltölti a youtube-ra, ennek nyomán megtanul esetleg egy kicsit videót vágni, készít egy Facebook oldalt, ahhoz Photoshopban próbál összerakni egy borítóképet. A játékon túl megtanul más programokat kezelni, abban jártasságot szerez, egy részük lehet pont ezért lesz később webdizájner, programozó, grafikus, stb… A többségnek persze marad szimplán csak játék, de hát az sem ördögtől való, ha gyerekkorban az ember játszik.

> Mi az élvezet a abban, hogy embereket ölnek virtuálisan?

Igen, vannak harci játékok is. Nem csak azok vannak, de vannak azok is. Oké, bizonyos játékoknál én is meghúznám a korhatárt, hogy hány éves kortól érett valaki ahhoz, hogy azt a képi megjelenést mentális torzulás nélkül befogadja. De önmagában a háborús játékokkal nekem nincs gondom. Végül is mi is játszottunk háborúsdit, csak mi nem számítógépen, hanem fapuskával, fakarddal az utcán. Mi mit élveztünk ebben? Fene tudja, de tény, hogy a fiús játékok között mindig is ott volt a háborúsdi, a különbség mára inkább annyi, hogy amíg mi csak elképzeltünk dolgokat – a magunk érettségi fokán –, addig a játékok ezt meg is jelenítik, és nem mindig a játékos érettségi fokán.

De a harci játékok nem csak az ölésről szólnak. Főleg multiplayer játékoknál nem csak a másik leölése az egyetlen, amit egy játékos csinál, hanem taktikázik, stratégiát tervez, megtanul együttműködni a csapattársakkal, esetleg a csapat érdekében megtanulja, hogy adott esetben neki kell áldozatot hozni.

Vannak olyan játékok, amik háborús természetűek, de az csak az apropó. Egy LoL-ban nagy szerepe van a kooperációnak, taktikának. Egy StarCraftban meg a harc csak az apropó, a játék leginkább az erőforrásokkal való megfelelő gazdálkodásról, a megfelelő taktikákról, stratégiákról szól, kb. annyira egymás leöléséről, mint a sakk esetében. Mert a sakk is a stratégiáról és taktikáról szól, de nyilván néha az ember leüti a másik figuráját, de mégsem az adja a játék lényegét és élvezeti értékét.

~ ~ ~

Viszont úgy 5 éve üzemeltettem Minecraft szervert, és azt kell mondjam, nem a számítógép árával van a fő gond. Még csak nem is a játék milyenségével, mert a Minecraft tud lenni egy nagyon békés, kreatív játék. Volt a szerveren belül un. PVP (Person vs. Person, azaz ember ember elleni küzdelem). Még az volt a tiszta sor, mert aki odament, tudta, hogy ott harc lesz és akár veszíthet is.

A probléma nem is ott volt, hanem hogy a játék olyan területén, ahol tilos volt a harc, ott mentek a leggennyesebb dolgok, a gyerekek egymást lopták meg, csaltak, hazudtak, néha minősíthetetlen hangnemben beszéltek. És itt bejön egyik oldalról a szerver üzemeltetőinek a felelőssége, hogy mennyire felügyelik mindezt, mennyire szolgáltatnak igazságot a játékban. A legtöbb üzemeltető erre nem képes, egyszerűen azért, mert nincs elég ideje, vagy maga is játszik, ahelyett, hogy a moderátori feladatait látná el.

De bejön a szülő felelőssége, hogy nem csak hagyja a gyereket játszani, hanem megismeri azt a játékot, amivel a gyereke játszik, nyomon követi, hogy mi történik a gyermeke irányította karakterrel. Mert ha a szülő egy kicsit megismerné a Minecraftot, és azt látja, hogy a gyerekének egyik napról a másikra lett 50 darab gyémánt blokkja, akkor tudni fogja, hogy ahhoz tisztességes játékkal nem lehetett hozzájutni, és a szülőnek lenne felelőssége abban, hogy ilyenkor azért elbeszélgessen a gyerekével.

A szerveren végzett moderátori tevékenységem nyomán nem egyszer kerültem kapcsolatba a szerveren játszó gyerekek szüleivel, akik panasszal éltek, hogy hát a gyermeküket 3 napra eltiltottuk „igazságtalanul” a játéktól. Aztán persze mikor elmeséltem, hogy mi vezetett a 3 napos büntetéshez, akkor a legtöbbször az volt a válasz, hogy „na, majd elbeszélgetek Pistikével”. Ez a tapasztalat is azt erősíti, hogy a szülők egyszerűen nem fordítanak kellő figyelmet, hogy a gyermekük az interneten mit is csinál tulajdonképpen.