Kik legyenek az esküvőnkön a tanuk?

"úgy illik, hogy a keresztszülők közül a keresztapa"

Szerintem én még egyetlen olyan esküvőn sem voltam, ahol a keresztapa lett volna a tanú. Testvér, jó barát/legjobb barátnő, de mint unokatestvér én is voltam már tanú.

Elsőnek meg kell érteni, hogy mi volt régen a szokásoknak, a hagyományoknak az értelme, jelentősége. Ennek tükrében érdemes a mai helyzetet mérlegelni.

Régen egy erősen vallásos társadalom volt. Kvázi mindenkinek kötelező volt jó kereszténynek lennie. A polgári élet nyilván kicsit más volt, ott a házasságnak, így a tanúválasztásnak voltak kvázi diplomáciai aspektusai is. Inkább nézzük meg, hogy a hagyományos paraszti kultúrában hogy is volt ez.

Keresztszülő: Általában – és erősen javasoltan – nem rokon. A keresztszülő elsődleges feladata volt, hogy a gyermek keresztény neveltetéséről gondoskodjanak. Ők mondták el a megkeresztelt gyermek nevében az egyháznak tett fogadalmakat, így ők is tartatták be azt. Régebben az ő feladatuk volt az is, hogy a szülők esetleges korai halála esetén ők gondoskodjanak a gyerek felneveléséről. Nyilván emiatt volt praktikus, hogy a keresztszülő nem volt rokon. Illetve a keresztszülők általában házaspárok voltak. Általában keresztszülőnek a szülők általában a gyerekkori legjobb barátjukat, barátnőjüket kérték fel. Volt olyan tájegység, ahol külön ceremóniája volt a komának fogadás, kvázi így előre le volt zsírozva, hogy ha valakinek gyermeke születik, akkor ki lesz a keresztszülő. Nyilván egy erősen vallásos társadalomban az egész közösség elvárása volt, hogy a szülők is jó keresztény módjára éljenek, és a gyereknek is ezt tanítsák meg. Viszont a keresztszülőnek nem csak lehetősége, de egyenesen kötelessége volt, hogy azt mondja: „Te Józsi, a keresztfiamat, a te Pista fiadat már harmadik vasárnap nem láttam a misén. Miért? Ha nem beteg, akkor elvárom, hogy jövő vasárnap ott legyen a templomban!”

Esküvői tanú: Nyilván ők tanúskodtak arról, hogy a házasodó felek valóban fogadalmat tettek egymásnak, méghozzá önszántukból, saját elhatározásukból. Nyilván ezt a fogadalmat számon is kérték: „Te Józsi, én tanúja voltam, hogy megfogadtad, hogy Marcsival leszel életed végéig jóban rosszban. Tegnap meg láttam, hogy Julcsinak csaptad a szelet. Mégis hogy gondoltad ezt!”. Meg nyilván ezért hívták össze az esküvőre a falu apraja-nagyját, mert így kvázi mindenki tanúja volt a fogadalomtételnek, amit aztán mindenki számon is kért. Nem csak az esküvői tanú, de az egész falú számon kérte Józsit, ha Julcsinak csapta a szelet, meg Julcsi is fenntartásokkal kezelte Józsi közeledési szándékát, hiszen ő Marcsinak fogadott esküt.

Pont emiatt kézenfekvő választás volt a keresztszülőket felkérni tanúnak, hiszen gyerekkorukban is ők gondoskodtak róluk, hogy keresztényhez illő módon nevelkedjenek, így ezt folytatván ők gondoskodnak majd arról, hogy az esküvői fogalmuknak megfelelő módon éljenek felnőttként is. De ez nem volt kőbe vésve azért. Ha maga a keresztszülő volt, aki eltévelyedett, nem keresztényhez illő módon élt, vagy időközben eltávolodott a keresztgyermekétől, nem gyakorolta a keresztszülői kötelességét, akkor senki nem vette zokon, hogy nem a keresztszülő lett valakinek a tanúja. De azért mégis ez volt az alapértelmezett, legkézenfekvőbb választás.

~ ~ ~

Azóta viszont volt egy felvilágosodás, egy szekularizálódás. Ma már kevesen élnek a kereszténység szigorú szabályai szerint. (Még hithű keresztények sem feltétlenül.) Ma már ér ateistának lenni, saját értelmezésben hívőnek lenni. Az egyházi esküvő nem feltétele a házasság érvényességének. Sőt már a polgári esküvőn is megfogalmazódnak olyanok, hogy „reméljük hosszú házasság lesz”, tehát már szóban sincs meg a holtomiglan-holtodiglan fogadalom. Megszületett a válás intézménye, és ma már nem szégyen élni is vele. Hogy ez összességben jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el magában, de nyilván vannak ezeknek a változásoknak pozitív és negatív következményei is.

Én nem vagyok hívő. De azt gondolom, hogy ha valaki magát katolikusnak vallja, akkor vállalja fel annak a kötelesség részét is. De ma ez nincs így. Sokszor a keresztelő csak bábjáték. Eleve sem a szülők, sem a keresztszülők nem élnek keresztény életet. De ahol mégis ez a helyzet, komolyan gondolták a keresztelést, sokszor ott sincsenek tisztában sem a szülők, sem a keresztszülők, hogy pontosan mi is lenne a feladatuk, milyen vállalást vettek magukra, azok milyen kötelességekkel járnak, így a keresztszülők nem viselkednek keresztszülőként. A házasság intézményére is ugyanez igaz, azért a keresztények egy része mára elfogadja – még ha rosszallóan is néz rá – a válás intézményét, tehát az esküvői fogadalom is elveszítette a súlyát, kevesen gondolják egy válság esetén azt, hogy ők kötelességet vállaltak magukra, amit így, hogy ez nem egy boldog, és önfeledt vállalás, hanem egy fájdalommal, keserűséggel, veszteséggel járó vállalás, így is tartani kell hozzá magukat.

Maga a keresztelés, a keresztszülőség, az esküvő, az esküvői tanúság is kiüresedett, egy felelősségteljes tartalom nélküli díszlet lett, jól néz ki, meg szokás, de már senki nem veszi igazán komolyan egyiket sem. És bár én fontosnak tartom a hagyományok továbbéltetését, de egy régen halott, nem működő hagyomány az nem hagyomány. Hagyomány az, ha tarisznyát hordok, mert azt tartom esztétikusnak és praktikusnak. Az nem hagyomány, nem ÉLŐ hagyomány, ha a tarisznya a múzeumban van, vagy mint jelmezt veszem fel valaminek az apropóján. Az ilyen halott hagyományt el kell engedni, nem kell, és megkockáztatom, nem is szabad ragaszkodni hozzá.

~ ~ ~

Szóval röviden, igen, régen a keresztszülőt szokták esküvői tanúnak fogadni, régen ennek volt oka, értelme, jelentősége. De ez mára okafogyott szokássá vált, ma azt kérsz fel esküvői tanúnak, akit szeretnél. Akinek meg ez nem tetszik, az legyen az ő problémája, az ő feladata az, hogy megértse, a szokások változnak.