Ha az élet úgy összességében nem sz*r, akkor miért mondják ezeket az emberek?

Azt mondják, hogy örülni kell a legkisebb dolgoknak is, és hogy olyan élete lesz az embernek amilyet csinál magának. De ha az élet jó, akkor miért kell megkeresni a legkisebb jó dolgokat is azért, hogy jól érezzük magunkat? Nem lehetne akkor annyiszor örülni nagy jó dolgoknak, hogy a kis jó dolgokat természetesnek vennénk? Tudom, hogy kell léteznie a rossznak is, hogy értékelni tudjuk a jó dolgokat, csak azzal az aránnyal van bajom, hogy a legtöbb ember életében sokkal több rossz dolog történik mint jó (tudom, hogy a jó és a rossz mondva csinált fogalmak, és/mert nem létezik objektív, csak szubjektív jó, ezért arra mondanám, hogy jó, ami boldoggá tesz). A másikról meg azt gondolom, hogy bár szerintem is igaz, hogy több akaraterővel sokkal több mindent érhetne el sok ember, de ettől függetlenül tök mindegy milyen keményen és/vagy okosan dolgozik valaki, szinte bármikor történhet valami, ami egy élet munkáját hazavágja. Semmi sem ad 100%-os garanciát egy jó életre, és az élet egyszerűen nem kínál fel ugyanolyan (jó) lehetőségeket senkinek sem. Szerintem emiatt a felfogás miatt lehetnek egyesek öngyilkosok, mert elhitték, és ebből a (hamis) felfogásból az is következne, hogy ha bármi rossz történik velünk az életünkben, az a mi hibánk, ezért ha valaki ezt annyiszor hallotta hogy már elhiszi, az veszélyes lehet. Meg amúgy is, legtöbbször ahelyett, hogy ezt a felfogást pozitív irányba használnák az emberek, helyette mindig a másik megregulázása, leszidása a lényeg.