Melyik jobb? Az író szemszögéből vagy a történetbeli személy szemszögéből írt történet?

Erre nincs egyértelmű válasz, megvan mindkettőnek a maga piaca. Olyan, mintha azt kérdeznéd, a popzene vagy a rock a jobb-e.

Elbeszélésnél (azaz amikor a mesélő szemszögéből megy a történet) kevesebb a kötöttség, és játszódhat akármilyen igeidőben a sztori, míg ha a történetbeli személy szemszögéből írod a történetet, akkor többnyire sima jelent kell használnod, és nem írhatsz olyasmit a történetbe, amire a személynek nincs rálátása.

Az E/1-ben előadott történetet is gond nélkül meg lehet írni múltidőben (a főszereplő elmondja másnak, leírja egy naplóban és ilyesmik). Szerintem a jelen idejű történetmesélésnek E/1-ben van egy erősen mesterkélt jellege, mivel olyan, mintha az illető hangosan kommentálná, ami épp történik. Az ilyen történetekben az épp folyó cselekményt is egész mondatokban, tudatosan szerkesztve mondják el, pedig valójában maga az észlelés és a gondolkodás folyamata sokkal töredékesebb, nem tudom biztosan, jó-e az analógiám, de talán inkább olyan, mintha gyorsírással jegyzetelnénk. Tehát gyakran nem egész mondatokkal kommentálunk magunkban, hanem csak mondattöredékekkel, szavakkal, szótöredékekkel, vagy még azokkal sem, simán képekben. Nem nagyon lehet visszaadni az ilyesmit.

Ez persze nem jelenti azt, hogy hülyeségnek is gondolom.

Szerintem történettől függ, hogy E/1-ben vagy E/3-ban jobb elmesélni, az első személyesebb lehet, de korlátozottabb, és kell némi rafinéria ahhoz, hogy bizonyos összefüggéseket a történetben úgy lehessen megmutatni, hogy az ne legyen teljesen életidegen vagy nevetséges. A második talán kevésbé közvetlen, viszont "a magasból" letekintve világosabb lehet a történet.

Ha saját történetét meséli el az ember, akkor könnyebb dolga van a saját jellemzésével, az érzelmei leírásával, de kevésbé lesznek plasztikusak mások tulajdonságai, mesteri kéz kell hozzá, hogy röviden, velősen ki lehessen bontakoztatni másokat és ne szakadjon meg folyton a cselekmény. Az is nagy probléma, hogy honnan veszi az értesüléseit, mindenhol ott kell lennie és ahhoz, hogy meg is értse a folyamatokat, zseninek kell lennie a szereplőnek.

Ahhoz, hogy hiteles legyen, ott kell lennie a mohácsi csatában, a magyar király udvarában, de a Habsburg, vagy a szultáni tanácsban is, a kor történelmi eseményeinél, hogy a korrajz hibátlan legyen, vagy vértelen a történet.

Ha isteni távlatból történik az elbeszélés, akkor ugyanazzal a módszerrel történik minden figura kibontakoztatása, így könnyebb más figurákat teremteni, de kérdés, hogy az író ismeri e ezeket?

Még a legnagyobb szerzők is beleesnek abba a hibába, hogy a szereplői ugyanúgy beszélnek, gondolkoznak, röptében megértik egymást, nehéz kiemelni egyetlen személyt, egybemosódnak, jobban is kell vezetni a történetet, ismerni a bonyolult hátteret, mert az mindig sokkal bonyolultabb valójában, mint egy történetben, leírásban szerepel.

Könnyű elmenni olyan irányba, amit nem is szeretett volna az író és a személyes kontaktus megteremtése sem egyszerű, mert nincs személyes kapcsolat.

A párbeszédek az első módszerben nagyobb hangsúlyt, szerepet kapnak, mint a másodikban.

Nagy ügyességgel lehet a két módszert kombinálni, a történeteket mintegy részekre tagolni és az elején mintegy narrátorként felvázolni a hátteret, a körülményeket, akár úgy, hogy a főszereplő mondja, de nem fektet arra hangsúlyt, hogy tisztázza, miként került ő a képbe, itt ekkor van némi hiányérzetünk, de hamar túl lehet esni rajta, ha csak ritkán és röviden van ez a módszer alkalmazva. Lehet úgy is, hogy mással meséltetjük el azokat a részeket, amik szükségesek, de nem lehettünk ott, de ezek a részek vértelenek és könnyen unalmasak lehetnek.

Más, más előnye és hátránya van mindkét módszernek.

"Szerintem a jelen idejű történetmesélésnek E/1-ben van egy erősen mesterkélt jellege, mivel olyan, mintha az illető hangosan kommentálná, ami épp történik."

Ez érdekes, én gyárilag, azaz természetesen ilyen vagyok, gyakran kommentálom a fejemben a zajló eseményeket, gyerek- és kamaszkoromban végig naplót vezettem, úgyhogy sose jutott eszembe, hogy másnak mesterkélt lehet egy ilyen jellegű történetvezetés. :)

Ahol a belső, lelki folyamatok hangsúlyosak, jó ötlet E/1-ben írni a sztorit.

Attól függ, mi a mondanivaló, milyen érzetet akar az író kiváltani, milyen a történet maga.

Egyes szám, első személyben nehéz átadni azt, hogy „A” szereplő tud valamit, történik vele valami, „B” szereplő meg pont ennek az ismeretnek a hiányában máshogy cselekszik, és ezt kelt a történetben valamiféle feszültséget, és okozza „B” halálát. Múltidővel még lehetne operálni, de „B” halála esetén „B” már nem tudja elmesélni a történetet, maximum mint szellem, és lehet szerepe annak a történet folytatásában, hogy „A” sem tudja meg, mi történt pontosan „B”-vel. A Rómeó és Júliát elég nehéz elmesélni egyetlen szereplő – akár Júlia, akár Rómeó, akár bárki más – nézőpontjából, mert pont az a pláne a történetben, hogy a két főszereplő nem ismervén bizonyos információkat, tragikus döntéseket hoz, amit egy külső fél meg nem tud elmesélni, mert nem volt ott. Oké, a Rómeó és Júliában ugyan E/1 dialógusok vannak, de nincs egy kitüntetett szereplő, akinek a szemüvegén néznénk a történetet az elejétől a végéig, a dialógusok ellenére mégis csak az író akárhol jelen levő füle és szeme tolmácsolásában történik meg az események leírása.

Viszont az E/1-ben való elbeszélés jó eszköz, hogy az olvasó jobban beleélje magát az adott szereplő helyzetébe, sokkal jobban átérzi az ő érzéseit, így adott esetben lehet jobb eszköz. Adott történetnél lehet cél az, hogy pont a mesélő szereplő szemszögéből mutassa a történetet, lehet cél, hogy bizonyos lényegi információkat az olvasó ne tudjon a történet adott pillanatában, mert a szereplő sem tudta.

Mindkettő jó megoldás. Van olyan téma, amit szoborba jó önteni, van, amit festményre. Van, amit prózában jobb megírni, van, amit meg lírában. Azt kell mérlegelni íróként, hogy melyik mód az, ami az olvasóban nagyobb eséllyel vagy nagyobb intenzitással éri el a katarzist, mert hát a művészetnek, így az irodalomnak is alapvetően ez a célja.