Az emberek miért szeretik azt hinni, hogy az életüknek van értelme ill értéke?

Kedves Kérdező!

Ne felejtsük el, hogy ez a Te véleményed. A saját kérdésedre kifejtett álláspontod, ami egyben válaszod is.

1. mondatod) "Az ember egy nárcisztikus teremtmény, aki nélkülözhetetlennek, istennek képzeli magát." Ezen mondatodban van igazság, de én nem általánosítanám, azaz írnám úgy: "Az ember..." hanem, valahogy így: "Jónéhányan az emberek közül nárcisztikusan élik életük jelentős részét, akik ilyenkor nélkülözhetetlennek, időnként meg Istennek hiszik magukat."

2. mondatod) Nem mindenkinek jelentéktelen majd minden tette... mert igenis jelentős tettek születtek már akár az inkvizíció idején is, de visszamehetnénk Jézus életéig, vagy Buddha, Lao Ce, Konfuciusz, Pithagorasz, stb. tetteihez is, de hogy a negatívból is említsek, a nagy keresztes háború, Napóleon, a Tatár és Török-járás, Észak-Dél küzdelme, vagy Hitler, Lenin, Marx, Pinochet "munkássága"... de említhetném Nikolas Teslát, Einsteint, Teller Edét, stb. is... akik szintén alkottak valamit, mint tudjuk.

S amint látod pl. Teller Ede munkásságát, mit látsz? Azt látod, hogy létrehozta a maghasadás elvén működő atomi bomlások kísérletét, amely végül is sikeresnek bizonyult... (De ha nem Ő, akkor valaki más állt volna elő az ötletével) Tehát nem mindenki érzi önmagát kis jelentéktelen porszemnek az univerzumban. Aki így volt, s így van ezzel, az biztosan nem így (kis porszemként) gondolkodik. Mert, ha egy kis semmit-mondó porszemnek hitte volna magát anno (egy csomó feltaláló, felfedező, kutató, hadvezér, király, stb.) , akkor dehogy kezdett volna bele bármiféle kísérletbe, amelyről fogalma sem volt, hogy miként végződhet. Csak elképzelése volt, mondhatni fantáziája... azon felül persze, hogy azért rendelkezett már az elődeik által hátrahagyott tudással és tapasztalással.

Akiről Te beszélsz, azok az un. "szalmakutyák". Akik szinte mindig határozottak, s szentül meg vannak győződve igazukról, bármit is dobsz be témaként. S még akkor sem tágítanak igazuk hangoztatásától, ha már a nézetüket, ideológiájukat is "keresztre feszítetted" a szemük láttára.

3. mondatot) A valóság valóban sohasem fog változni, megváltozni... Miért is? Mert az egyetlen valóság az a VÁLTOZÁS maga. S ez a LÉT/NemLÉT, vagyis LÉTEZÉS&ELMÚLÁS formájában képes csak megmutatkozni bárki előtt. Minden más csak a szubjektum kivetülése és kivetítése... Ezért is képes egy Lapu-levelet az egyik ember szépnek látni, a másik meg csúnyának. Mert az a lapu-levél se nem szép, se nem csúnya. Hanem csak VAN, tehát létezik... De minden virág, növény, állat és ember, amíg éppen bomlik, virágzik, fejlődik, növekszik, addig szépnek tűnik, s ha már elhullajtja szirmát, levelét, elkorhad, öregszik, végül meghal(elpusztul)... nos az meg csúnyának látszik.

Ezért is van az a közhiedelemben: a születés az szép (a csecsemő is szép, szeretik), az elmúlás pedig csúnya... (a halál is csúnya, nem szeretik)

Pedig, ha bele gondolsz, egyik nem létezik a másik nélkül. Vagyis a születés&halál kéz a kézben járó jelenség, mert egymástól függenek. Mondják úgy is: "Az élet maga egy halálos betegség...de egyáltalán nem mindegy, hogy hány hónapig, évig, évtizedekig tart, s azalatt egy pici kis jelentéktelen porszemként vegetálunk, vergődünk ebben a kietlen óriási és veszedelmes univerzumban, avagy talán mégsem csak...

Ha valamire akarod vinni az életben, akkor olyan "porszemként" gondolj önmagadra, aki a szél fuvallatával eljuthat egy-két olyan emberhez, ahol "jó" gondolataidat vele megosztva, tapasztalhatod annak igen jótékony hatását is... s ha ez tudatosul benned, már nem is vagy annyira pici porszem...

4. Az emberek pedig azért szeretik azt hinni, hogy életüknek van értelme, értéke... mert ha nem hinnének benne, akkor nem is tartanák érdemesnek küzdeniük az életükben a semmiért, az értelmetlenért...

AZ ERŐ legyen Veled!

> Az ember egy nárcisztikus teremtmény

Ki többé, ki kevésbé, de bizonyos értelemben végül is igen. De ebben az értelemben ne is baj, sőt.

> aki nélkülözhetetlennek, istennek képzeli magát

Istennek azért nem. Hatalmasnak igen, mert valóban van hatalma dolgok felett. Viszont a hatalom felelősséggel is jár. Nem csak abban, hogy ne használjuk rosszul, hanem abban is, hogy használjuk, ha jóra lehet használni. A nihilista szemlélet sajnos egyiknek sem tesz jót.

Nem képes elfogadni, hogy mennyire jelentéktelen minden tette és maga a léte.

Jelentéktelen? Hmmm… Ha megnézed, a tested minden sejtje tökéletesen jelentéktelen. Bármelyik sejtet is távolítanák el a testedből, a tested ugyanúgy működik, mintha mi sem történt volna. Tehát innen nézve valóban jelentéktelen minden sejted. De akkor nyilván nem zavarna téged, ha a sejtjeidnek a 20%-át eltávolítanák. Igaz? Vagy mégsem? Fura mód bár minden sejted jelentéktelen, együttesen mégis egy – ha más nem magad, vagy édesanyád számára – igenis jelentős dologgá állnak össze.

200 év múlva az emberek 99,999%-nak a nevére sem fog senki emlékezni, nem hogy a tetteire. És nem áltatom magam, én is ezek közé tartozok. És? Rám itt és most van szükség. Lehet, hogy jelentéktelen az egész gépezethez mérve, de nagyon is fontos fogaskerék, ami a szomszédos – szintén jelentéktelen – fogaskerekekkel kapcsolódva mégiscsak működteti az egész gépezetet.

> Persze, felruházhatjuk az életünket bármilyen értelemmel, de a valóság ettől még nem fog megváltozni.

Az emberek többsége értelmesnek látja önmaga, mások életét, tetteit, más dolgok létezését. Az ember értéket tulajdonít mindenféle dolgoknak. Hiába a cinizmusod, még te is. (Pl. értelmét láttad annak, hogy leírd ezt a kérdésnek álcázott kinyilatkoztatást.) Hogy mit jelent az, hogy valaminek értelme van, értéke van, a mi szemszögünkből ez határozza meg. Hogy mennyire porszemnyi, vagy pillanatnyi ez az univerzumhoz képest az lényegtelen. A lényeg, hogy mi emberek menyire éljük meg jelentősnek.

(Ha esetleg mégis komolyan gondolod azt, hogy semminek nincs sem értelme, se értéke, akkor ha megtennéd kérlek, add el az összes ingóságodat, ingatlanodat, és az értük kapott pénzt küld el nekem postán. Hiszen számodra ezek nem bírnak érékkel, nincs értelem birtokolnod ezeket. Előre is köszi. ;-) )

A dolgoknak a nagysága tud értéket adni. Nyilván nem véletlenül bámuljuk a piramisokat, nem véletlenül tartjuk számon a legmagasabb hegyet, a legmagasabb épületet, stb… De nem feltétlenül ez a meghatározó. Néha egy apró tengerparti kis falu sokkal lenyűgözőbb, mint egy nagyváros. Egy miniatúra nem bír kisebb esztétikai értékkel, mint egy hatalmas freskó. A dolgok régisége – időbeli nagysága– is le tud nyűgözni bennünket. De a több ezer éves piramisokat, meg a nem túl régi Eiffel-tornyot, de a lehető legmúlandóbb, legtűnékenyebb tűzijátékot is ugyanúgy megcsodáljuk. Ez sem feltétlenül mérvadó. Egy szobor lehet ugyanúgy szép, akkor is, ha ókori, akkor is, ha tegnap készítették. Egy hosszú időn át megcsodálható szobor is értéket képvisel. De a születése pillanatába egyben tova is tűnő, meg is szűnő – bár újra reprodukálható – táncot vagy zenét is ugyanúgy megcsodáljuk, ugyanúgy pénzt, időt áldozunk arra, hogy nézzük, hallgassuk, vagy éppen csináljuk, táncoljunk, zenéljünk, énekeljünk.

Sőt sok dolognak pont a ritkasága ad értéket. A gyémánt önmaga jogán is képvisel értéket, egy nagyon kemény anyagról van szó. De ékszerként a legkevésbé sem ez adja az értékét, hanem a ritkasága. Időben is így van ez. Ami tartós illetve gyakori, bármikor megismételhető, az sokszor fel sem tűnik. Egy torta évente néhányszor valóban különleges. Ha naponta ennéd, nem lenne annyira az. Sokszor a dolgoknak pont az ad kiemelt értéket, hogy egyszeriek, megismételhetetlenek, soha vissza nem térőek. Egy első bál, egy első csók, egy első szerelem pont azért kitüntetett, mert elsőségében egyszeri, megismételhetetlen, soha vissza nem térő, örökké elmúló. Követi persze egy másik bál, másik csók, másik szerelem, ezeket is értékeljük, de kevésbé tűnnek ki ezek, mert ezek megismételhetők, újra átélhetők. Egy egyszeri tettnek súlya, jelentősége van. Ha lerontod, nincs lehetőség korrigálni. Ha a tett megismételhető, akkor minden hiba javítható, így megbocsátható, csak éppen a súlya és a jelentősége lesz ettől kisebb.

A civilizált történelem alig néhány ezer évet ölel fel. És igencsak valószínű, hogy egyszer az emberi faj is kihal. Lehet, hogy a világ pár száz milliárd év múlva beáll egy hőhalál állapotba, és innen nézve tényleg minden tett, minden erőfeszítés, minden boldogság és minden szenvedés felesleges, lényegtelen, jelentéktelen. De mi itt és most élünk, mi nem száz milliárd év távolságából nézünk vissza, minekünk ez itt a jelen, és nem, nem mindegy, hogy milyen utat járunk be. Nem a cél a fontos, hanem az, hogy hogyan mész az úton. A cél így is, úgy is a halál, de az a nem mindegy, hogy milyen út végén teszed le a lantot. Neked sem mindegy. Másoknak sem mindegy.

"de a valóság ettől még nem fog megváltozni."

Te honnan tudod, mi a valóság? Még Buddha sem állította, hogy tudja, pedig éveket meditált, megvilágosodott és tanított 40-akárhány évig...

Olyat pedig még ő sem állított, hogy a létezés teljes értelmetlenség és semmit nem érdemes csinálni, pedig ha valaki, ő nem volt optimista e téren...

Tisztelt Kérdező!

A #3-as válaszadó nagyon jól, részletesen és képiesen vázolta, hogy mi az 'érték'. Elmondom, h. nekem pl. mi az érték: Hogy pl. a 10 éves lányomtól megkaptam anno születésnapi ajándékba egy A3-as rajzlapra festett "virág vázában" c. festményét. Kissé (korának megfelelően) kezdetleges volt, s be sem volt fejezve teljesen... de, mivel csak egyetlen egy darab létezik ebből az egész világon, ez egy igazi ritkaság (mert hogy több ilyent nem is kaptam tőle) ... nekem ezért mindennél nagyobb kincs, mintha pl. egy aranyórát kaptam volna Tőle (lánccal)... amely tömegcikk, s bármelyik óraboltban kapható. Ez az én valóságom és senkivel el nem cserélném...

Bocsánat, a halál nem a cél, mert akkor máris 'öngyi' lehetne bárki. A halál az életünk legfontosabb pillanata. (Ahol van kezdet, ott van vég is.) Az élet maga egy ajándék és egyben lehetőség.

Inkább azt mondom, a cél legyen maga az úton járás.

- Célként lebegjen a szemed előtt, hogy járj az utadon, meg ne állj, ne verj tanyát és ne térj le róla... amit egyébként csak Te ismerhetsz, mivel csak Te fedezheted fel, h. mi az, ami igazán 'fontos'...

Amit viszont gyakran összekevernek az emberek, a 'célt' az 'eszköz'-zel.

Célként gondolnak a 'boldogság' elérésére. És ennek érdekében eszközöket kezdenek gyűjteni... diploma, nyelvvizsga, még egy diploma, jó zsíros állás, sok pénz, még több pénz (egy picike korrupció is még belefér, ugye), utazás, nagy autó, szép kis ház, nyaraló, stb... és ennek se vége, se hossza... de ezek mind-mind csak eszközök.... aztán meg azon veszik észre magukat, hogy kiégtek, megöregedtek, megbetegedtek... s utolsó végórájukban fut csak át az agyukon: - Úristen! Mindent megszereztem a boldogságom(-gunk) érdekében, csak éppen NEM ÉLTEM, mert arra már nem maradt időm...- (Ilyen az erény-gyűjtögető ember) És kap szép temetést, mert hát micsoda tiszteletre méltó, nemes ember. Végül is feláldozta életét a családért, másokért. És azt most hagyjuk, hogy milyen áron...

"Egy torta évente néhányszor valóban különleges. Ha naponta ennéd..." szerintem MEGUTÁLNÁD!