Igaznak tartod ezt a gondolatmenetet a szerelemről?

A szerelem ott kezdődik, amikor lemondasz a saját büszkeségedről. Amikor anélkül mondasz le azokról a dolgokról, amelyek fontosak neked, hogy észrevennéd. Eleinte nem nagy dolgokkal kezdődik. Hajlandó vagy fél órával később hazamenni, vagy sétálni egy megállót, hogy vele lehess. Csöndben maradsz, csak hogy ő beszélhessen, és te hallhasd, hogy mit mond. Képes vagy feküdni mellette, és nézni, ahogy alszik, miközben olyan kényelmetlen az egész, hogy nem tudsz aludni. De ott maradsz csak azért, hogy érezhesd, ahogy álmában átölel.

Eleinte próbálod széthullott büszkeséged leplezni. Eleinte próbálod eltitkolni előle, hogy fontosabb neked magadnál, és ilyenkor hisztizel, pedig nem akarsz. Ilyenkor nyafogsz, hogy sietned kell haza, pedig te is tudod nagyon jól, hogy az sem lenne túl nagy ár azért, hogy vele lehess, ha egész éjjel nem mennél haza. De persze hazamész – időben. Amikor gyalog indulsz el vele, csak azért is nyafogsz, pedig ha leszakad is a lábad, legalább az ő kezét fogva szakad le, nyafogsz, hogy fázol, hogy kényelmetlen vele aludni, de a világért el nem mennél, és mégis elmész. Csak hogy ne tudja meg, mennyire szükséged van rá. Csak hogy őrizd a büszkeséged – a büszkeséged, mely már nem ér semmit.

Aztán egy idő után rájössz, hogy mindez értelmetlen. Hogy így is, úgy is tudja, tudnia kell, hogy mennyire szereted, mert az igazán mély érzéseid úgysem tudod eltitkolni. De mégis hallgatsz, nem mondod ki. Nem tudod kimondani. Nem azért mert nem szereted, hanem mert nem tudod szavakba foglalni, nem tudod kifejezni magad, nem tudod lealacsonyítani szavak szintjére azt az érzést, amit iránta érzel.

De egyszer csak nem bírod tovább, kimondod, csak öleled, csókolod, és azt suttogod, hogy nagyon szereted. Aztán elhúzódsz, elpirulsz. Meglepődsz saját magadon, meglepődsz azon, hogy egy férfi kiválthat belőled ilyen érzéseket. És hallgatsz. Ő pedig megkérdezi, hogy mi a baj, és nem ért téged. Te pedig nem mondasz semmit, csak mosolyogsz. Mi a baj? Sosem voltál még ilyen boldog, soha, és nem is leszel már többé. Ezt a pillanatot akarod örökre, amikor leomlanak a gátlásaid, amikor nem számít semmi, és amikor hallgatsz, és ő néz a szemedbe, féltőn-szerelmesen.

De ezt mégsem mondod el neki. Hallgatsz, mert a csend többet mond számodra, és mert elmúlt az egyetlen pillanat, amikor ki tudtad mondani. A szavak elvesznek, nem számítanak. De a szívedbe írt sorok ott maradnak. És te minden egyes csöndes pillanattal egyre mélyebbre írod a szívedbe őt, és egyre kevésbé tudod kimondani, azt, ami nyilvánvaló: szerelmes vagy belé.

Köszönöm a válaszokat!

Utolsó előtti, lehet, hogy általánosságban ez a jellemző, én nő vagyok, és magamról írtam. Talán ebben a tekintetben férfias vagyok.

Utolsó, magadról beszélsz, vagy a másik félről, mint szomorú fiú? Mert ha magadról, akkor tényleg így van. Jobban szereted annál, hogy ki tudd mondani, ő meg azt hiszi, hogy nem szereted, és többet akar. Te pedig akkor már hiába magyarázod, hogy mindennél jobban szereted, és akkor már hiába alázkodsz meg, és veszted el büszkeséged maradványaid is: hiába. Elvesztetted őt is. Aztán persze meg jön a szokásos: mennyire szerettem, és nki ez nem kellett.