Nem tudok már mit tenni, arra gondoltam, hogy befekszem a pszichiátriára. Ez megoldás lenne a problémámra?

Nem értem, ezt mégis hogy gondoltad, hogy szedjem össze a cuccaimat és induljak el?

Nincs pénzem se meg semmi, pakoljam össze a ruháimat és induljak el gyalog a nagy semmibe minden nélkül? :|

Ha nem ölnének vagy erőszakolnának meg 1-2 nap után akkor is nagyon jó kilátásaim lennének...bár nem bánnám hogy meghalok, de azért sokkal rosszabb dolgok is vannak a halálnál.

Nem hinném hogy bármi is lenne miután meghalok, elképzelhetetlen számomra, ha bármelyik vallásnak lenne igaza, akkor van erő/isten/akármi ami felettünk áll és elvileg igazságot kéne szolgáltatnia legalább egy minimális szinten, de ez nem történik meg soha. Mindegy is, most nem akarok vallási vitát nyitni a kérdésem alatt, nekem ez a véleményem a vallásokról.

Nem azt várom hogy befekszek és 2 nap alatt úgy jövök ki hogy repdesek az örömtől, de lehet még az is jobb lenne ha úgy telenyomnának gyógyszerrel hogy azt sem tudnám ki vagyok... legalább a családomnak is meg lenne az öröm hogy nem haltam meg, nem öltem meg magam. (Mert ugye egyébként sz*rnak rám, de ne öljem meg magam, mert akkor nem lenne senki aki a csicskásuk lenne...)

Barátaim sincsenek, sosem voltak, csak érdekbarátok...

Biztos hogy velem lehet a baj, ezért nem szeretnék senki terhére lenni, mindenki csak akkor szeret velem beszélni amikor nem mondok semmi negatívat, amikor a problémám jön fel témának akkor egyből leráznak.

Amúgy hogy megy ez? Elmegyek egy pszichiáterhez és elmondom neki hogy adjon beutalót a pszichiátriára?

Tévedés? Pl amikor olyan dolgok történnek hogy a halál megváltás lenne számodra, akkor szerintem másképp gondolnál erre.

Igenis van rosszabb dolog a halálnál, hogyha valaki meghal többé nem érez kínt, szenvedést, meg semmit sem.

A méltatlan élettől sokkal jobb a halál, ki akarna úgy élni hogy az egész élete rettegés? Persze lehet azzal jönni, hogy mindenen lehet változtatni, de mégis vannak olyan dolgok amiken NEM.

Mondjuk történik egy baleset és tudod, hogy úgyis halál lesz a vége, de mégis életben tartanak, szenvedsz, pelenkáznak, így lát a családod, de nem hagyhatnak sorsodra, nem ölhetnek meg... ugye hogy mennyivel jobb mint meghalni?... Úgy élni hogy teher vagy a családod számára is, megalázó helyzetben vagy, amiből nem tudsz kijönni sehogyan.

Meg írhatnék még 100 hasonló példát, de nem szeretnék ennyire eltérni a témától.

A 6-os válaszra:

Most pár sor alapján el lehet dönteni hogy milyennek látszok? Egyébként azért jutott eszembe ez a lehetőség, mert egyszer egy "csodálatos" pszichológusnál voltam, aki konkrétan megfenyegetett hogy vagy "normális" leszek, vagy befekszek a pszichiátriára...Bár nem tudom mennyi joga lett volna engem odaküldeni.

Meg persze jött azzal hogy az egyetemistáknak akik hozzá járnak sokkal nagyobb bajuk van mint nekem... ja hogy ez egy verseny? Nem tudtam... Biztos szörnyebb lehet az egyetem miatt depizni, mint az, hogy utálok élni és meg akarok halni 11 éves korom óta...

Mit lépjek? Lehetőségem van lépni... de mit tegyek? Attól hogy az ország másik végére, vagy a világ másik végére megyek még ugyanolyan marad az élet... máshol sincsenek csodák, meg akkor is tudnám, hogy pl itt ahol most élek mik történnek és nem tudnék túllépni rajta. Nem tudom elfogadni hogy ilyen szörnyűségek vannak... hogy ilyen helyen kell élnem(és ilyen hely alatt a Földet értem). Nem tudom, hogy ezen tudna e segíteni egyáltalán valaki, gyógyszer, ember, beszélgetés, akármi... Persze könnyű lenne, hogyha át tudnák mosni az agyamat valamilyen vallással, vagy ilyen Szabó Péter féle hülyeséggel. Sajnos nem vagyok erre vevő. :(

Néha irigylem a vallásos embereket, hogy tudnak hinni, nekik ott a hit, abban bíznak, bár én úgy gondolom hogy saját magukat verik át, de ha ők boldogok tudnak így lenni még mindig jobb nekik mint nekem...

(Bocsánat ha bárkit megbántottam ezzel, tényleg nincs különösebb bajom a vallásos emberekkel.)

Eddig az összes pszichológus ilyen volt, tehát nem normális, lehet ők is szorulnának valami segítségre.(Mármint akiknél voltam eddig.)

Akkor legyek itthon telenyomva gyógyszerekkel? Egyébként nem szívesen szednék gyógyszert, semmi panaszomra nem szoktam szedni, eléggé gyógyszerellenes vagyok, de már ebbe is belemennék csak hogy ne fogjam fel hogy mi történik körülöttem. Hasonlóan gondolom, mint amikor valaki drogokkal akarja elérni ezt, csak azért valamivel talán mégis jobb a gyógyszer...

Egyébként most 21 éves vagyok, tehát 10 éve vagyok ilyen állapotban, néha kicsit jobb, olyankor össze tudom szedni magamat, így sikerült legyőznöm a pánikbetegségemet is, ami azóta szerencsére nem jött vissza, de a depresszióm mindig megmaradt, a legjobb pillanataimban is úgy éreztem, hogy bármikor képes lennék eldobni magamtól az életemet.

Mindig csak csalódtam mindenkiben, nincsenek és soha nem is voltak barátaim. A mai napig szorongok társaságban, nem szívesen megyek emberek közé, ha lehet kerülöm ezeket a helyzeteket, mert nem akarok megint átélni egy csalódást, bár már nem is tudok bízni senkiben. Sosem tudtam beilleszkedni sehova, pedig szerettem volna.

Úgy gondolom, hogyha lennének barátaim, vagy legalább egy valaki, akit tényleg a barátomnak nevezhetek könnyebb lenne a helyzet, bár attól nem oldódna meg hogy ilyen a világnézetem. Gondolom más embereket is zavar, de ők mégis túl tudnak lépni ezen. Néha úgy érzem, hogy én is képes vagyok rá, de olyankor jön egy hatalmas pofon hogy ja, mégsem... olyankor mindig valami szörnyűség történik amit látok/hallok és teljesen összetörök megint. Ha hinnék a sorsban azt gondolnám direkt akarja hogy szenvedjek...