Miért érzem egyfolytában TÚL KEVÉSNEK magam?

Szóval, 13 éves vagyok, három éve külföldre költöztem a szüleimmel és a tesómmal. Magyarországon nagyon sok barátom volt, meg hát kisebb voltam és úgy általában élveztem az életet, nem hordott senki sminket és az sem érdekelt senkit, ha a másik melegítőben ment suliba. Mikor ideköltöztünk, minden szokatlan volt, de találtam barátokat. Nincsen olyan sok mint Magyarországon, de azért vannak, például a legeslegjobb barátnőmet is itt találtam meg. Itt is nagyon szeretek lenni, de mivel egyre növök és idősebb leszek, rájövök, hogy nem minden maradt olyan, mint otthon. Nem egy falusi általános iskolába járok többé, hanem egy nagyvárosi gimnáziumba. Mindenki olyan... menő, mindenki jár valakivel, mindenki szép. Engem viszont sokszor rondának neveztek a hátam mögött, aztán mikor észreveszik, hogy figyelem őket, megdicsérik a hajam. Az otthoniak közül sok emberrel nem beszélek, sokakkal pedig még mindig barátok vagyunk, de nem úgy, mint régen. Még mindig szeretjük egymást, de mintha kihűltünk volna. Ott megy az élet tovább, itt is, de nem találom a helyem. Mindenki szerint ronda vagyok, utálom az orromat, lassan magamat is, mert nem tudom elfogadni magam. Túl magasak az elvárások, ha 13 évesen nem sminkeled magad úgy, mint egy ribi, nem is vagy ember. Nem szedem a szemöldökömet, mint mindenki más, mert nem különösen érdekel, de akkor ennyi? El is vagyok ítélve mint szörnyű ember? Senkit nem érdekel, hogy milyen a személyiségem? Minden fiú furán néz rám, mintha hányást látnának. Mi a baj velem?

13/l