Minek elérni bármit is ha egyszer úgyis meghalunk?

Az a gondolat, hogy azért születtünk meg, hogy tapasztalatot gyűjtsünk a földi életről, az sem hat meg különösebben. Vannak álmaim, miknek megvalósítása nagyon klassz lenne (alkotó jellegű), de ez a gondolat demotivál mostanában. Olvastam egy hipotézist, hogy lehet magunk vállalkoztunk erre az életre, hogy beteljesítsünk valamit, és a nagy álmaink mutatják meg mit akarunk elérni/kéne elérni, és most úgy érzem mintha ez az Én egy másik személy lenne és meg akarnám makacsolni magam, hogy márpedig én azért sem fogok úgy tenni ahogy ő akarja.... mert minek is, hisz egyszer úgyis vége az életnek, és nem értem mi haszna lehet minden megszerzett tudásnak, mondjuk a túlvilágon. Ha megszerzett ismeretek(tapasztalat) nélkül hagyom is el ezt a világot, akkor is mi van? Semmi olyan szerintem ami igazán számítana. Szóval demotiváltság a köbön...

Ez már betegesnek hangzik, amit megértek (lehet kattant vagyok), de addig jó míg ez nem válik normális gondolatmintává az embereknél. Ugyanakkor apró megnyugvást is ad az ilyen felfogás (pl ha alkotói válságban szenbedek, hisz mint írtam, minek elérni bármit is).

Van kiút az ilyen elmebajokból?