Az jó ha nem beszélek csúnyán? Mindenki csúnyán beszél (Káronkodik) de én nem. Az jó? /Normális?

A káromkodásnak megvan a maga szerepe a nyelvben. Vannak szavak, témák, amiket – ilyen-olyan oknál fogva – tabunak tartunk. Mikor az ember ideges, vagy más okból felfokozott érzelmi állapotba kerül, akkor ezen szavak kimondása egy belső gátló folyamatot indít el, amin keresztül képes az érzelmeket megzabolázni, kordában tartani. Az jó, ha az ember megtanulja annyira uralni az érzelmeit, hogy nincs szüksége káromkodni. Ha mégsem, akkor a káromkodás jó érzelemlevezető eszköz, azáltal, hogy tabukat lép át, amik visszahatva azt az érzést keltik az emberben, hogy „állj, ezt nem kellene”. Egyébként érdekes, hogy a legtöbbször a káromkodásnak van egy fékezett változata, mikor a szó, kifejezés kimondása közben már félúton sikerül megfogni az érzelmeidet, és a káromkodásnak induló szót, mondatot nyomdafestéket tűrő formára tudod kanyarítani. Lásd: azt a kur(va)…tafarkú malac…, az ist(enit)…álát, a hét(szentségit)… meg a nyolcát. Ebből jönnek aztán a nagyon cirkalmasnak tűnő, de kevésbé szókimondó káromkodások: hogy a fűzfán fütyülő rézangyalát neki.

Egyébként az a gond az ok nélküli, rendszeres káromkodással, hogy elveszti a tabu jellegét, elveszti az érzelemlevezető szerepét. Ha valaki rendszeresen káromkodik, egy felfokozott állapotban a káromkodás kimondása már nem vezeti le a feszültséget, így az más formában vezetődik le. Mondjuk felrúgja az asztalt, vagy egy kukát, vagy egy kisnyugdíjast. Tehát a rendszeres káromkodás sokszor agresszívebbé tesz. Pont ezért kerülendő, ha nincs rá okod.

De ha okod van rá, ha éppen ráütöttél egy kalapáccsal az ujjadra, és azt találtad mondani, hogy rohadna meg a kalapács is, meg annak az anyja is, aki kitalálta, hogy szögezd fel azt a k…va képet, akkor nem kell szégyenkezned. Lehet még mindig jobb, mintha elfojtanád, és később bukna ki belőled. Pont erre való a káromkodás, pont ott és akkor lehet alkalmazni.