Hogy értelmeznétek ezt a novellát? Milyen címet adnátok a neki?

Eredetileg novella-trilógiának indult, de kíváncsi vagyok, ki hogy értelmezi így, ilyen állapotban, és milyen címet adna neki. Egyenlőre a Kezeletlen elme jutott eszembe, de hátha lesz jobb ötletetek.

Jól öltözött, magas, harminc év körüli férfi állt az országúti pihenőhelyen, a téglamosdó árnyékában, és az üres parkolót figyelte. Meleg volt, izzadt a nyári hőségben a fekete öltöny alatt. Néha bement a csaphoz egy kis hideg vízért – éppen csak mértékkel, nehogy elkapjon valami betegséget a cseppet sem higiénikus helyiségből –, aztán gyorsan visszament, nehogy elszalasszon egy leparkoló kocsit.

Órák óta nem állt meg senki. Százával húztak el a járművek az autópályán; kamionok, lakóautók, lószállítók, de főleg kisebb-nagyobb személyautók, megpakolva csónakkal, biciklivel, hátsó üléseken veszekedő gyerekekkel. Családok, akik nyaralni mentek.

„Milyen unalmas – gondolta a férfi. – Van egy szabad hetük, amin elköltik az évi bérük felét sokcsillagos szállodákban, kempingekben, fürdőhelyeken, a strandokon vásárolt kukoricára, fagylaltra pazarolják, értéktelen múzeumokba, pénzhajhász kastélyokba mennek, miközben másnak még vonatjegyre sem telik.”

Az órájára nézett. Kettő múlt, el fog késni. Huszonhat óra múlva Barcelonában kell lennie.

Már éppen indult volna egy újabb korty vízért, amikor egy fehér kocsi lassított le a parkoló bejáratánál, majd behajtott az egyik helyre. A férfi kihúzta magát, leporolta a zakóját, megigazította a nyakkendőjét, majd lehajolt, felemelte az aktatáskáját, és figyelmesen szemlélte, kik érkeztek.

Kinyílt az autó ajtaja, és egy pólóinges, térdnadrágos fickó szállt ki belőle, szalmakalappal a fején. Kinyújtózott, megtornáztatta a tagjait, egy pillantást vetett az ácsorgó idegenre, aztán az anyósülés felé fordult, ahonnan egy testes, rózsaszín pólóruhát viselő, szőke kontyos nő mászott ki, és egy újságpapírral legyezgette magát.

Emberünk az autópálya zajától nem hallotta, mit mondanak. Az asszony a mosdó felé indult, a férfi pedig tovább nyújtózkodott. A várakozó felemelte a fejét, és határozott léptekkel elindult a fáradt sofőr irányába. Mikor odaért, a jövevény érdeklődve nézett rá.

– Sprechen Sie Deutsch? – kérdezte az öltönyös udvariasan, de a fickó értetlen arccal bámult rá.

A férfi mással próbálkozott.

– Parlez-vous français? ¿Habla usted español?

Továbbra is csak egy bamba képet kapott válaszul.

– Do you speak English?

A sofőr hirtelen felderült, és szaporán bólogatni kezdett.

– Yes, yes!

– Hála Istennek – folytatta angolul a férfi. – Elnézést az alkalmatlankodásért, de nem mennek véletlenül Barcelona felé?

Az idegen most még jobban meghökkent.

– Nem, mi Marseille-be megyünk, Franciaországba. Stoppal akar eljutni Barcelonába?

– Igen – felelte teljes természetességgel. – Szabad egy térképet kérnem, uram?

– Persze.

„Uram – dörmögött magában a fickó. – Ezt se mondta nekem senki vagy húsz éve.” Benyúlt a kesztyűtartóba, és elővett egy vaskos Európa-útikalauzt.

– Tessék.

– Köszönöm – vette át a férfi, és fellapozta. Pár másodpercnyi keresés után hümmögve nézegetett egy autópálya-térképet.

– Ha jól látom – mondta –, Marseille-be Lyonon keresztül mennek.

– Igen.

– El tudnának vinni engem odáig, ha szépen megkérem Önöket?

Újabb értetlen bambulás következett.

– He? Az innen még úgy hét-nyolc óra.

– Tudom, uram, és nem szeretnék a terhükre lenni. Csak arra gondoltam, ha van esetleg egy szabad hátsó ülésük, én csendesen meghúznám magam. Lyonból továbbvisz az út Barcelonába.

A fickó még mindig nem akarta elhinni, amit hall.

– Minek akar maga stoppal odamenni? Miért nem száll vonatra vagy repülőre?

– Nem megfelelőek az anyagi körülményeim, uram.

– Ne uramozzon már, szerintem egyidősek lehetünk…

– Ahogy gondolja.

A rózsaszín ruhás nő időközben visszatért a mosdóból.

– Hallod, minden olyan mocskos és büdös benn, nem volt vécépapír se… – Ekkor hirtelen észrevette, hogy az öltönyös úriember is társaságukban van. – Ó, bocsánat, lemaradtam valamiről?

– Fuvart kér Lyonig – bökött rá hitetlenkedve a férje.

A nő csípőre tett kézzel végigmérte a különös idegent.

– Beszáll a benzinbe?

– Hölgyem, sajnos anyagi helyzetem nem teszi lehetővé, hogy tömegközlekedési eszközre szálljak, így kényszerültem autóstoppal eljutni úti célomba. Tudom, hogy idestova nyolcszáz kilométerről van szó, de ha Önök segítséget nyújtanának ebben, igazán hálás lennék.

A feleség felvont szemöldökkel nézett rá.

– Maga beteg?

– Csak melegem van, hölgyem.

– Nem csodálom, negyven fokban, öltönyben – tárta szét a karját. – És mit akar maga Lyonban?

– Esküvőre vagyok hivatalos, hölgyem.

A házaspár összenézett, aztán újra a férfira.

– Honnan jött? – kérdezte a feleség.

– Berlinből, autóstoppal.

– Valami művészközösségből? Költő? Talán szabad bölcsész?

– Az lesz – bólogatott a férje. – Szép szókincs, régies beszéd, és még le is van égve.

– Kérem – mondta az idegen –, mezőgazdasági mérnök vagyok, tíz évig jártam logopédushoz, aki kifejlesztette a beszédemet.

Az asszony felsóhajtott.

– Nekem tök mindegy, nem úgy néz ki, mint egy baltás gyilkos. Dobja be magát a hátsó ülésre, elvisszük Lyonig.

– Tényleg? – kérdezte a férje. – Ezt én egy szóval se mondtam.

– Az kit érdekel? – vonta meg a vállát a nő.

Az idegen férfi bólintott.

– Megtisztelő a kedvességük, köszönöm szépen. Meghálálhatom kedvességüket egynéhány történetemmel, mely életem során ért?

– Inkább maradjon csöndben – nyögött a sofőr, és kinyitotta az autó ajtaját.

Az utas beült a hátsó ülésre, maga mellé tette az aktatáskáját, illendően kihúzta magát, és várt.

– Kösse be magát, Mr… – szólt hátra a férj.

– A nevem Herbert Friedemann.

– Ja – bólintott a sofőr. – Én Mike vagyok. Ő meg Rebecca, a feleségem.

– Örvendek – bólintott Herbert is.

Mikor becsukódott minden ajtó, a kocsi visszakanyarodott az autópályára, elhaladva a Lyon irányába mutató tábla alatt.

Herbert magában örült, hogy végre leülhet. Az autóban működött a légkondicionáló, halk zene is szólt a rádióból, az ülés kényelmes és puha volt, a társaság kellemes. A nő időnként meg-megkérdezte, hogy hány éves, hogy mit is csinál pontosan, és hogy miért megy oda, ahová.

– A nővérem esküvőjére megyek – mondta. – Spanyol vőlegénye van, így Barcelonában tartják a menyegzőt. Még nem találkoztam az úrral, de azt hiszem, nagyon kedves lehet.

– Romantikus! – csapta össze a kezét a nő. – Mikey, nekünk miért nem volt spanyol esküvőnk?

– Mert Jersey-ből jöttem, drágám – morgott a férfi.

Rebecca csak legyintett, és tovább társalgott Herberttel.

– És a nővére nem tudta volna fizetni az odautat?

– Nem tud róla, hogy milyenek a körülményeim – felelte. – Nem akartam ezzel terhelni, hiszen egy esküvő önmagában is sok kiadással jár.

– Persze. Bár a mienken még vőfély se volt – nézett szúrósan a férjére, aztán hátrafordult.

– Magának van felesége?

– Nincs, hölgyem, én a munkámnak élek.

– Mégse tud belőle megélni – vonta meg a vállát a nő, majd hátramutatott. – Ott a kosárban talál egy üveg vizet. Igya meg, ha szomjas.

Herbert bólintott.

– Ön igazán kedves. A munkámra visszatérve pedig azt kell, hogy mondjam, a sors nem mindig igazságos.

Az út hátralévő részén már nem nagyon beszélgettek. Herbert a saját gondolatainak zárt, fekete ládájába merült, néha gyönyörködött az országút mentén sárgálló napraforgó-mezőkben, búzatáblákban, szélmalomparkokban. Boldog volt, hogy ez az autó az előbbi négy sikertelen kísérlet után végül felvette. Így el fog jutni Barcelonába időben, és talán még nászajándékot is tud nézni a párnak. Áldás két ilyen jó ember, mint ezek, mikor az embernek fuvarra van szüksége.

Hajnali kettő körül érkeztek meg a lyoni kijárathoz. Mike behajtott a legközelebbi pihenőhelyre, és megállt.

– Itt vagyunk.

Herbert kicsatolta a biztonsági övét, és megköszörülte a torkát.

– Mélységesen hálás vagyok a bizalmukért és a jóságukért. Teljesen leköteleztek, remélem, egyszer lesz alkalmam meghálálni.

– Ugyan – nyammogott Mike egy darab rágógumin. – Menjen, mert lekési a lagzit. Aztán jól táncoltassa meg a menyasszonyt!

– Igenis – bólogatott Herbert, aztán elköszönt, és kiszállt az autóból, ami gyorsan továbbhajtott az útra. A férfi utánuk integetett, aztán megfordult, és elnézett a távolba. Halványan pislákolni látta Lyon fényeit.

„Milyen gyönyörű így, sötétben – gondolta. – A francia éjszakáknál kevés hangulatosabb van a világon. Végül is, a nővérem úgyis halott, tehát maradhatok még pár hetet itt is.”

Kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét, és elindult a fénylő város felé az országút melletti mezőn keresztül.