SZJG! Valaki be tudná másolni az 5. részből a Halloween partyt?

Október 31. vasárnap

(Feltételezem, az izgalmas rész érdekel, nem a tánc, illetve az előzmények ;) )

"– Reni – suttogta Virág, miközben még mindig a telefon képernyőjét bámultam. – Itt vannak

Cortezék.

– Hol? – kaptam fel a fejem, és azonnal visszanyújtottam Macunak a készüléket. A Pendulum

Propane Nightmares száma kezdődött (nyitásként), én pedig körbefordultam, és a lelátót kezdtem

pásztázni, hátha megpillantom.

Nem láttam senkit a sorunkban, csak Zsoltit, aki a fejét fogva vihogott, és Ricsinek mutogatta a

telefonját. Aztán hirtelen egy kar ölelte át a derekam, amitől összerándult a gyomrom, és hirtelen

megfordultam. Belevesztem a mélykék szempárba, és vadul dobogó szívvel fontam a karom a nyaka

köré. Cortez még szorosabban magához húzott, én pedig lehunytam a szemem, és magamba szívva az

illatát, a vállába fúrtam a fejem. Így álltunk, a terem közepén, aztán a zene hirtelen felgyorsult, és a

többi diák ütemre ugrálni kezdett. Vettem egy mély levegőt, és kissé eltoltam magamtól, hogy a

szemébe tudjak nézni.

– Szia – köszönt, amit a hangzavarban nem hallottam, csak a szájáról tudtam leolvasni.

– Szia – mosolyodtam el halványan, és óvatosan körbenéztem. – Kivel jöttél? – kérdeztem

zakatoló szívvel. Cortez a lelátó felé nézett, és felmutatott.

– Momóval.

– Momó? – csodálkoztam hátrafordulva, és folyamatosan a sorokat lestem.

– A francia cserediák – suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem, és a megkönnyebbüléstől

elnevettem magam. – Egy hete nálam van.

– Melyik az? – kérdeztem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, mert akkora súly esett le a

vállamról, hogy a sírás kerülgetett.

– Zsákkal beszélget, ha jól látom – vonta meg a vállát.

Hát persze! Hogy én mekkora hülye vagyok! Cortez volt Párizsban szeptemberben, de a cserediák

program értelmében a másik félnek is ide kellett utaznia. És ezt az őszi szünetre hagyták! Jézusom!

Hogy ez miért nem jutott eszembe??? No comment.

– Milyen volt a szünet? – kérdezte, még jobban körém kulcsolva a karját.

– Nem túl jó – dadogtam zavartan. – Neked?

– Nem volt teljes – nézett a szemembe, én pedig megpróbáltam állni a tekintetét.

Zavartan bólintottam, és mivel kiszáradt a szám, gondoltam, nem túl ötletes elájulni Cortez

karjaiban. Enyhén elcsépelt lenne.

– Iszunk valamit? – kérdeztem, remélve, hogy meghallotta a hatalmas hangzavarban. Némán

bólintott, aztán végigsiklott a keze a karomon, és megállapodott a kézfejemen. Rákulcsolta az ujjait az

enyémre, és utat törve magának, kivezetett a tömegből. Igazából kedvem lett volna megölelni a

világot, annyira boldognak éreztem magam. Majdnem három percig tartott. Majdnem.

A lelátón felsétálva megálltunk a többiek mellett, és miközben Virág összes fogát megmutató

mosolyt villantott felém, a kezembe nyomta az üdítőm. Melegem volt, szédültem, és folyamatosan

remegett a térdem. Furán vagyok boldog. J

– Hol van a Ló? Ez érdekelni fogja – vigyorgott Zsolti úgy, mint aki nem bír sokáig magában

tartani egy őrületesen nagy poént.

– Itt jön – feleltem, és kicsit félreálltam, mert Kinga szó szerint odacsörtetett hozzánk. Annyira

közel álltam Cortezhez, hogy szinte senki nem látta, hogy fogjuk egymást kezét, Kinga is unottan vágta

le magát, semmit nem vett észre. Rendes fénynél biztosan látszott volna, hogy égővörös a fejem és

durván csillog a szemem. A félhomályban azonban nem tűnt fel senkinek.

– Te, hallod! – szólt neki Zsolti. Kinga felvont szemöldökkel nézett rá, olyan arccal, mintha csak

szívességet tenne. – Hogy is hívják a francia barátodat?

– Benoît – közölte határozottan.

– Aha. Az, aki az ismerősöd a Facebookon?

– Igen – bólintott unottan.

– Az a francia Benoît, aki a Facebookon az ismerősöd, azzal jársz? – kérdezte, én pedig kínosan

feszengeni kezdtem. Túl sok volt a kérdés. Kinga a plafonra szegezte a tekintetét.

– Mondd, te értelmi sérült vagy? Mondom, hogy igen! Ő az! – üvöltötte.

– Jó. Nyugi van – biccentett Zsolti. – Csak azért kérdezem – vakarta meg a vállát merthogy

mondtad, hogy a barátod. És érdekelne, hogy akkor miért nincs halvány, kicsi, minimális, sőt,

mikrofogalma sem arról, hogy te ki a halál vagy! – mondta röhögve, bennem pedig megállt az ütő.

– Miről beszélsz? – kérdezte hűvösen Kinga, miközben felváltva nézett Zsoltira és a kezében

tartott mobilra. Ricsi annyira röhögött, hogy visszaköpte a kóláját az üvegbe, Dave és Macu rázkódó

vállal álltak, Virág viszont riadtan pillantott rám. Tudom, mire gondolt. Nekem is csak az járt a

fejemben.

– Őszi szünet elején gondoltam egyet, és írtam neki, hogy jobban kiröhögjelek a párizsi lamúr

miatt. Aztán válaszolt, de nem értettem. Erre írtam neki még egyet. Na, arra most válaszolt. Ezt! –

nyomta Kinga képébe a mobilt, aki dühösen kikapta és elolvasta. – Hallod, ez jobban jött ki, mint

eredetileg gondoltam – vihogott folyamatosan.

Mindenki szakadt a röhögéstől, Kinga elolvasta a Facebook-üzenetet, és lilulni kezdett a feje, én

pedig lehunytam a szemem. A fenébe!

– Nem volt jogod írni neki! Hogy képzelted? – ordította.

– Miről beszélsz? Még te akadsz ki? Nincs semmilyen francia fiú. Egy se! Azt se tudják, kik

vagytok! Kamuztátok az egészet! – röhögött Zsolti teli szájjal. Itt már élt a többes szám. Gyűlölöm a

többes számot. Cortez lazított a szorításon, el akarta engedni a kezem. Visszahúztam a karom, és

összefontam magam előtt. Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Valóban. Nem vagyok

normális.

– Ez most komoly? – kérdezte. A tekintete az enyémbe fúródott, és el kellett kapnom a

pillantásom, mert egyszerűen nem bírtam állni.

– Hát, nagyjából – motyogtam. A többiek még zajongtak, Kinga Zsoltival ordított, hogy ezt még

megbánja, ő azonban lefeküdt a lelátón, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Ricsi vele együtt

röhögött, de aztán ránk nézett, és azonnal elkomorodott.

Megerőltettem magam, és visszanéztem Cortezre, aki még mindig engem vizslatott, és annyira

vibrált, hogy teljesen átragadt rám az idegessége.

– Oké, figyelj, hadd magyarázzam meg. Ez az egész… – kezdtem.

– Nem – mondta halkan, de annyira határozottan, hogy félbehagytam a mondatot."

Szó nélkül megfordult, és lesétált a lépcsőn.

– A fenébe – túrtam bele a hajamba, és utánaszaladtam.

– Renáta! – ordított rám Kinga, de nem néztem vissza. Cortez kilökte maga előtt az ajtót, ami

visszalendülve majdnem arcon csapott, de felfogtam a kezemmel (aú), és végül az udvaron beértem.

– Várj már meg! – kérleltem a levegőt kapkodva, és a csuklómat masszíroztam, mert iszonyatosan

fájt. Megállt, és megfordult. Megtámaszkodtam a térdemen, és próbáltam összeszedni magam.

Nehezen ment, teljesen megsemmisültem a nézésétől. Olyan szemrehányó volt, annyira csalódott és

egyszerre annyira megvető, hogy hirtelen nem tudtam megszólalni.

– Megmagyarázhatom? – néztem rá szomorúan.

Visszajött pár lépést, és megállt előttem.

– Mit? Hogy miért mondtad, hogy van egy francia barátod? Hogy miért hitetted el velem

hónapokig, hogy jársz valakivel? Hogy inkább hazudtál, mint hogy egyenesen nemet mondj nekem? –

kérdezte, végig a szemembe nézve. Jó, ez így rémesen hangzott, de teljesen félreérti a helyzetet,

úgyhogy megráztam a fejem.

– Nem, dehogy. Erről szó sincs! – próbáltam védeni magam. – Az egész egy hülyeség – kezdtem

magyarázkodni.

– Tényleg az – bólintott, és azt hiszem, nem ugyanarra gondolt, mint én.

– Csak hallgass meg, oké? Kérlek! – váltottam át könyörgőre, és a szemem megtelt könnyel.

– Tudod, mit? – túrt bele idegesen a hajába. – Menj a francba! De komolyan – mondta ki

kíméletlenül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben egy óriási, kövér könnycsepp

gördült végig az arcomon.

– Cortez, ne csináld ezt – szipogtam rémülten. Éreztem, hogy folyik le a festék a szememből.

– Ne velem szórakozz. Mindent megtettem, hogy megfeleljek neked. Kevés? Jó. Remélem, találsz

egy eszelős tekintetű bölcsészt, akivel olyan rohadtul egy hullámhosszon vagy – vágta a fejemhez

megalázóan. – Vagy ha nincs olyan, találj ki magadnak egyet! – tette hozzá, aztán keserűen

mosolyogva elsétált. Pislogás nélkül néztem, ahogy becsukódik az épületbe vezető ajtó, aztán olyan

érzésem támadt, mintha ráültek volna a mellkasomra. Lehuppantam a földre, ügyet sem vetve arra,

hogy mennyire hideg, a tenyerembe temettem az arcom, és kitört belőlem a zokogás.

Nem tudom, mennyit ültem úgy, pillanatokat vagy perceket, de nem is érdekelt. Annyira sírtam,

mint még soha. Konkrétan fuldoklottam, és úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem. Nagyon fájt. Az

életben nem fájt még ennyire semmi.

– Hé – ragadta meg a karom egy kéz, és felrángatott a földről. – Ren, szedd össze magad, hogy

nézel ki? – csóválta meg a fejét Ricsi.

– Annyi-ra shaj-ná-lom – csuklottam bőgve. Ricsi némán bólintott, és átölelt, miközben

folyamatosan csitított, és a hajamat simogatta. Ettől még jobban rám tört a bőgés, egyszerűen nem

tudtam abbahagyni.

– Átveszed? – kérdezte, aztán, mintha valami csomag lennék, átirányított Virág vállára, aki

szomorúan olyasmiket mondott, hogy „ne sírjak, mert minden rendben lesz”, meg hogy „annyira

nagyon sajnálja az egészet”. Szipogva bólogattam, és eltoltam magam tőle.

– Félreérti. Beszélnem kell vele. Ez nem ellene volt. Ez egy hülyeség. Utánamegyek, és beszélek

vele – hadartam, durván letörölve az arcom. Maszatos, fekete folt éktelenkedett a pulóver ujján, és a

látottakból köbö sejtettem, hogy nézhetek ki.

– Ren – nézett rám Ricsi. – Ezt most hagyd.

– De meg kell neki mondanom! Tudnia kell, hogy nem azért találtam ki, mert így akartam nemet

mondani neki – kezdtem újra magyarázni.

– Ez a hajó elúszott – sóhajtotta Ricsi. – Vagy elsüllyedt – töprengett. – Esetleg kilőtték – variált

tovább.

– Nem, mert ha tudná, akkor máshogy gondolná… – próbálkoztam, a „remény hal meg utoljára”

alapon. Vagy én… – Beszélnél vele? – néztem hirtelen Ricsire, aki megrázta a fejét.

– Ren, tudod, mennyire bírlak – mosolyodott el halványan. – De most tuti, hogy látni sem akar.

– De miért? – értetlenkedtem kínlódva.

– Mert rohadtul átcseszted – mondta komolyan.

Nyitottam a számat, hogy reagáljak valamit, de nem jött ki hang a torkomon.

– Virág – suttogtam szomorúan. – Te tudod, hogy kezdődött. Tudod, hogy félreértés volt. Hogy az

egész egy viccnek indult… – töröltem meg a szemem.

– Tudom – bólintott szomorúan.

Beletúrtam a hajamba, és hatalmasat sóhajtottam. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy mi

történt. Ricsi idegesen szitkozódott, Virág letépett egy darab fáslit a .jelmezéről, és odaadta, hogy

kifújjam az orrom. Szipogva meredtem magam elé, mindenem remegett, részben a visszatartott

bőgéstől, részben pedig a hidegtől. Hirtelen kinyílt a tesiterem ajtaja, és Andris meg Robi léptek ki

rajta, mindketten a Cranberries Zombie-ját üvöltötték. Körbepillantottak, aztán bebújtak a fa mögé, és

sutyiban rágyújtottak.

– Mit csináljak most? – suttogtam magam elé.

– Semmit – veregette meg a vállam Ricsi, én meg újra elbőgtem magam.

Így álltunk ott, a suli udvarán, egészen addig, amíg Máday ki nem rontott az ajtón.

– Mindenki befelé! Ti, ott, ketten! A fa mögött! Mit műveltek? – üvöltötte torkaszakadtából.

– Bújócskázunk – kurjantotta Andris, és azonnal rátaposott a csikkre.

– Gyere ide, fiam! Lehelj csak rám! – húzta össze a szemét az igazgatóhelyettes.

– Hagymás omlettet ettem! — sétált felé Andris.

– Én meg hánytam – kontrázott Robi.

Máday undorodva nézte őket, aztán legyintett.

– Tűnés vissza a tornaterembe. Ti is! – fordult felénk.

Lehajtott fejjel ballagtam vissza, és Virággal együtt beléptünk az öltözőbe. A tükörbe nézve

megrémültem, és pár pillanatig csak meredtem önmagamra. A sminkem a nyakamig lefolyt, hosszú,

vékony csíkokban száradt rá a bőrömre a fekete szemfesték. A szemem véreres volt és durván karikás,

ezenkívül annyira csillogott, mintha influenzás lennék. A homlokom égett, a torkom pedig annyira

szorított, hogy szinte megfulladtam. Hideg vízzel megmostam az arcom, de nem segített semmit.

– Hogy nézel ki? – kérdezte elhűlve Kinga, amikor bejött az öltözőbe. Nem feleltem, csak leültem

a padra, és megdörzsöltem a szemem. Csípett a sírástól és a belekent festéktől.

Némán ültünk hosszú percekig, mindhárman gondolkoztunk, miközben a tesiteremből beszűrődött

a buli hangzavara. Haragudhattam volna Kingára. Rákenhettem volna az egészet. Mondhattam volna,

hogy soha többet nem akarom látni, mert az egész miatta volt. De nem tettem. Ebben a helyzetben kár

lett volna mást hibáztatni. Benne voltam. Nyakig. És csak magamat okolhattam.

– Adj neki pár napot – simogatta meg Virág a vállam.

– Nem hiszem, hogy pár nap számít – töröltem le a könnyeimet. – Ha hallottad volna, miket

mondott – csuklott el a hangom ismét.

– Renáta, figyelj rám! – guggolt le elém Kinga. – Szerintem túlreagálja. Játssza az agyát, szokás

szerint, és rajtad tölti ki. Nem történt semmi, csak kicsit túloztunk.

– Hazudtunk – helyesbítettem.

– Ugyan – legyintett, aztán mérgesen fújtatni kezdett. – Az a szemét Zsolti!

– Nem ő tehet róla. Nem is te – néztem rá a könnyeimen át.

– Persze hogy nem én! – értett egyet, de a tekintetéből úgy vettem ki, tartott tőle, hogy neki kell

elvinnie az egész balhét, és most kissé megkönnyebbült.

Kinyílt az öltöző ajtaja, és Dina lépett be. Kissé hátrahőkölt, amikor meglátott, aztán Kingára

nézett.

– Téged hívnak!

– Most nem érek rá!

– De…

– Mondom, most nem érek rá! – ordította el magát, amitől még én is összerezzentem.

– Jó, de megnyerted a jelmezversenyt… – próbálkozott tovább Edina.

– Mondd, te teljesen idióta vagy? Mondom, hogy most nem érek rá! Leírjam neked? Átküldjem emailben?

Esetleg felrajzoljam arra az üres homlokodra? Mit bámulsz? – üvöltött torkaszakadtából.

Edina riadt fejjel kisurrant az öltözőből, és becsukta maga mögött az ajtót. – Ne idegesítsen – vibrált

Kinga, aztán gondterhelten rám nézett.

– Szedd össze magad, így nem jöhetsz ki."

Október 31., vasárnap

Tömören és röviden és lényegre törően:ááááááá! Nos, így telt a szünetem anyuékkal. Kicsit bővebben:utazás,beszélgetés,

városnézés,séta, boldogság. Nekik. Nekem pedig:unalom,a kezemhez ragadt telefon, amit konkrétan csak fürdésnél voltam hajlandó félretenni, sms-ezés reggelinél,ebédnél,városnézés alatt és vacsora közben is. A fülemből lógó zenelejátszó, amitől mindenki idegbajt kapott, mivel egyszer sem vettem ki, emiatt anyuék szörnyen hangosan beszéltek hozzám (akkor is,amikor ki volt kapcsolva, csak ők nem tudták). Továbbá olvasás, kivégeztem mindkét Bridget Jonest, és hihetetlenül szórakoztató volt,nagyon élveztem Helen Fielding stílusát. Úgyhogy összességében csak két dolog miatt éltem túl a ˝˝

"töltsük együtt, boldogan ezt a pár napot" utazást. Az egyik Virág, aki minden este hosszasan csevegett velem, elmesélte , hogy mit csinált, a többiekkel mi van, meg hogy mi a Viva-slágerlista. Utóbbi engem speciel nem érdekelt, de örültem, hogy beszélünk, úgyhogy még azt is boldogan hallgattam végig. A másik ok , amiért volt értelme élnem: Cortez. Akivel végig sms-eztem az egész szünetet, és aki igen nagy fejtörést okozott nekem. Mert a helyzetjelentéseit elég nehezen tudtam értelmezni. Olyanokat írt, hogy megyünk moziba, voltunk itt, elmentünk oda. A többes szám azonnal feltűnt,a bökkenő az volt, hogy Virágtól tudtam, Cortez nem velük lógott, Hanem valaki mással. Emiatt kicsit kiakadtam, de tekintettel arra, hogy továbbra is folyamatos kapcsolatban voltam Cortezzel, nem tudtam mire vélni az egészet. Ma délután végre hazaértem! Úgy léptem be a házba, mintha ezer éve mentem volna el. Csoda, hogy, megismertem a szobámat, de komolyan. Pozitívum, hogy anyuék remekül érezték magukat, furcsamód, azt hiszem, talán jót is tett nekik ez a konfliktus, hogy tisztázzanak egymás közt mindent. Csak rám pipultak be kicsit: renitens magatartásom (mögöttük sétáltam, és néma csendben zenét hallgattam) megrémítette őket, és azt hiszem, jó ideig nem mosom le magamról a "nemcsak kamasz, de még lázad is" minősítést. Mindegy, belefér.

Amikor csöngettek, rohantam ajtót nyitni, azonnal Virág nyakába ugrottam, és csak miután kisikongattuk magunkatm akkor néztem meg tüzetesebben. Ööö. A múmiaszerkója tökéletesre sikerült, szerintem egy kórháznak elegendő fásli volt rátekerve.

-Klassz a ruhád- jegyeztem meg mosolyogva.

-Köki- fordult körbe, hogy jól láthassam.- De