Mihez kezdjek? Iskolai terror, megfélemlítés és ez már hosszú ideje megy. Mihez kezdjek?

Első osztályos koromban kezdődött. 3 évig folyamatosan megvertek minden nap az iskolában és a szüleimnek sem a tanároknak nem tudtam szólni erről. A tanárok nem hittek nekem a szüleim pedig nem foglalkoztak velem. Negyedikes koromban másik Iskolába kerültem át de akkor már az öcsémmel jártam oda akkor kezdte az iskolát. Az öcsémmel zsaroltak az új iskolában és minden áron el akartak tőle szakítani engem. Az új suliban ugyan nem vertek péppé, de ettől függetlenül lelkileg terrorizáltak. Abban az évben osztályt váltottam iskolán belül mert kiderült hogy diszlexiás vagyok és e miatt speciális fejlesztő órákra volt szükségem más tanítási módszerre stb... az új osztályban volt egy ikerpár (lányok) mindenkit ellenem uszítottak és rendszeren terrorizáltak és kevertek bajba. nincsenek barátaim, és most megyek közép iskolába, amitől nagyon félek hogy ott is ez lesz-e, vagy talán most javulni fog a helyzet? A családommal nem mondhatnám hogy jó kapcsolatot ápolok. Mindig csak a terhükre vagyok és csak a gondjuk van velem. nem éppen egy jó tanuló diáknak mondhatnám magam éppen megütöm a hármast. Egyszer próbáltam erős nyugtatókkal megölni magam de kihánytam és nem sikerült az "akcióm". Fel vágtam az ereimet is de kórházban kötöttem ki mert váratlanul hazajöttek a szüleim és benyitottak. Azonnal ellátta anyám a karomat és utólag kiderült nem sikerült elvágnom az ütőeremet. 10 éves koromban Anyám elolvasta a naplómban pont azt a részt amiben a halál vágyamról írtam. Mikor hazajöttem a suli utáni edzésről nekem esett hogy hogy gondoltam én ezt és mit képzelek magamról hogy ilyeneket írok. Közölte velem hogy nyugodtan tegyem meg legalább egy gonddal kevesebb az életében. Lehet hogy most már jobb a helyzet itthon de ez bennem túl mély sebet hagyott ahhoz fel tudjam dolgozni. Ez az egész felemészt engem és már nem bírom idegekkel. Ha csak rossz szemmel néznek rám már attól teljesen kikészülök és azonnal eszembe jut az a kérdés hogy: Mit keresek én itt? Valóban itt lenne a helyem? Minek élek ha mindenkinek csak a gondot jelentem és útban vagyok? Nem tudom feldolgozni. Fel lehet ezt egyáltalán ? lesz valaha is olyan napom amikor egyszer sem jut eszembe és nem sírva fekszem le?