Miért ilyenek még mindig a volt osztálytársaim? Már sosem lesz jobb?

Tegnap voltam az 5 éves osztálytalálkozónkon.

Lányosztályba jártunk, fiúk nem voltak. 10 éves korunktól jártunk együtt, 8 évig. Engem az évek során nem szerettek, ennek főleg egypár nevelő volt az oka (kollégisták is voltunk), akik szították az ellentétet köztünk, gyerekek közt. Nálam azt kifogásolták, hogy jól tanultam, én voltam az a tipikus szemüveges, nyápic, copfos kitűnő tanuló, aki mindig tanul. De tényleg ilyen voltam (sajnos). A nevelők sokszor állítottak ki a szoba közepére, a többiek elé, hogy megszégyenítsenek, hogy na, ez már megint tanult, amikor kötelező közös beszélgetés lett volna pl. Sosem volt egy barátom sem, gyakorlatilag csak addig beszéltem, amíg az iskolában feleltem, mert utána hiába mentem oda a többiekhez, otthagytak, nem beszéltek velem, nem vettek be semmibe.

Viszont 5 éve már, hogy leérettségiztünk. Kitűnő lett az érettségim, DE NEMCSAK NEKEM, rajtam kívül még négynek, s nyelvvizsgát sem csak én szereztem, sőt, nem is én voltam az első az osztályban, aki megszerezte. De aki ilyen jól belehúztak a végére, már benne voltak a csapatban, így nem kerültek ki, engem viszont sosem vettek be.

Miért is csodálkozom a tegnapi osztálytalálkozón, nem tudom. Valahogy azt hittem, hogy már felnőttek. Bár már voltak előjelek, ha iwiw-en rájuk írtam, nem válaszoltak. De meghívtak engem is. Elmentem. Már az hiba volt, hogy egyedül én voltam kocsival (teljesen másik megyébe kellett mennem éjszakára, elővettem a kocsit). Beléptem, megvolt a kötelező bazsalygás, de semmi több. Hiába mentem közéjük, ahol beszélgettek, újraéltem a gyerekkoromat, amikor elfordultak tőlem, és velem nem beszélgettek. Néhány udvarias "és te hogy vagy" és erőltetett mosolygás után mindenki együtt beszélgetett, engem pedig láthatóan hanyagoltak. Le is ültem az asztal végére, ahol helyet hagytak nekem, elkezdtem enni, amit rendeltem (étteremben voltunk), amikor jött néhány későn érkező, és már csak ott volt helyük, ahol én ültem, az asztal végén. Örültem neki, hogy legalább nem leszek egyedül, és elkezdtem velük kedvesen beszélgetni. Azt a tekintetet nem felejtem el. Már a mondatomat is gyorsan kellett befejeznem, mert láttam a szemeken, hogy "jobb, ha most befejezed", és ahogy befejeztem, már ültek is el tőlem.

Tudomásul vettem, ettem tovább, majd megint én mentem közéjük. 1-1 mondatot tudtam még kicsikarni, utána a kínos csend, visszaültem a helyemre, és megvártam a végét (sajnos hamarabb nem mehettem, mert egyszerre volt a fizetés, közösen szedték be a pénzt, mint annakidején az osztálypénzt).

Mindezek ellenére sem lettem felnőttként kuka, sőt, kuka ember mellett beszédes vagyok, beszédes ember mellett hallgatóság vagyok. De ott tegnap hirtelen előjöttek a régi gátak, és megdermedtem, mint régen, amikor nem vettek be. Lényegében én így nőttem fel. Nehéz volt család és barátok nélkül felnőni.

Pedig rajtam már igazán nincs mit irigyelni. Nagyon sokan férjhez mentek az osztályból, egynek gyermeke is van, érkeztek a férjekkel is, a többi menyasszony. Nekem pedig nincs senkim. Sokan olyan helyeken építkeznek, hogy még képen sem láttam azt a helyet, de szerintem ebben az életben nem is fogom. Ők vannak tele pénzzel, és engem utálnak. Saját családot alapítottak, és az sokkal többet ér, mint egy sz@ros autó, ami nekem van, amivel mennem kellett.

Sokan lettek orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, jogászok, értelmiségi a csapat. Én meg még nem is végeztem, mert halasztanom kellett bizonyos okok miatt, tehát én még mindig egyetemista vagyok, egy sz@ros autóm van, férfi nincs mellettem, miért lehet még utálni engem? Az autót is a rendelkezésükre bocsátottam, hogy aki gondolja, azt elviszem, mert mentünk még az étterem után másik helyszínre is, de hogy én minek mentem, azt nem tudom, mert a felajánlást sem fogadta el senki, inkább gyalogoltak nem kis távot, és a másik helyszínen már annyit se szóltak hozzám, mint az étteremben, sőt inkább kimentek cigizni, csak ne kelljen mellettem ülni, amikor meg azt mondtam, hogy ebből elég, elmegyek, szépen el akartam köszönni, hogy ne legyen feltűnő, ne mondhassanak rám semmit, akkor pedig többen kibújtak a puszi alól, inkább elmentek addig, aztán visszamentek, csak tőlük ne köszönjek el. De erre a másik helyszínre is csak azért mentem el, hogy ne mondhassák, hogy én kibújtam valami alól is, benne voltam mindenben. De ha senki sem vevő rá, egyedül kevés vagyok.

Majdnem végigbőgtem a hazautat éjszaka a kocsiban. Nem gondoltam volna, hogy még mindig ez van, hogy engem már sosem vesznek be, még egy este erejéig se a beszélgetésbe. És nekem ez volt a fél életem, a gyerekkorom. Szánalmas vagyok.