Más is volt már úgy mint én?

Velem állandóan így van, bár mostanában inkább már azt kezdem érezni, hogy nagyon fáj a szivem... (nem, nem szerelmi bánat!)

Mostanában olyat is szoktam érezni, hogy nem ide való vagyok és minden éjjel kérem a Holdat, hogy vigyen vissza abba a térbe és idobe ahová tartozom.. Tudom, hogy hova tartozom, csak azt nem értem, hogy akkor miért vagyok itt?! Olyan érzéseim is vannak, hogy se lány, se fiú nem vagyok, hanem valami semleges lény...

Néha oromomet lelem abban, ha sírok és szenvedek és fájdalmamat abban, ha vidám vagyok és nevetek. Magam sem tudom, hogy mi van velem, egyszeruen bunnek érzem a nevetést.

Csak az életen és a halálon szoktam gondolkozni, más már nem is annyira foglalkoztat...

Néha úgy érzem, hogy idegosszeroppanást kapok, de jól esik.. Néha rájovok, hogy nem vagyok normális és orvoshoz kellene fordulnom, de rájovok, hogy akkor már nem lennék az aki vagyok, plusz anyám sem engedi, pedig látja, hogy milyen állapotban vagyok.

Ne aggódj, mással is van ez így, még rosszabbul is! Talán ez csak egy korszak, talán az egész életunk ilyen lesz, majd meglátjuk! Fel a fejjel és ne téveszd szem elol a céljaidat:)

Szerintem pont az a baj, hogy kevesen állnak meg, és gondolkoznak el azon, hogy van-e értelme annak, amit tesznek. Én is sokat tűnődöm ezen. Azt hiszem ez így van rendjén. Csak néha rám tör az értelmetlenség érzése, és úgy érzem nincs tovább. nem jó eljutni odáig, ahonnan én próbálok kimászni. Néha félek, néha semmi nem érdekel. Időnként csak fekszem, és meredek a semmibe. Az ember mindennek az értelmét keresi, meg a saját helyét a világban, meg a helyes döntéseket. Ez jó, csak nem szabad hagyni, hogy az állandó kérdések depresszióba rántsanak.

Furcsa, hogy a barátokkal valahogy nem lehet megbeszélni ezeket a gondolatokat. Ettől olyan magányos az egész.

17/L

Én amióta csak gondolkodni tudok,mindíg így voltam,és vagyok ma is,pedig már nem vagyok fiatal.Egyfajta "kozmikus magányosság"érzésnek hívom ezt az érzést,és bennem is mrgvan ez az elvágyódás.

A mindennapi gondok,elfoglaltságok nem töltik ki teljesen az életemet,valami megfoghatatlan teljesre,vagy ilyesmire vágyom.Azt is érzem/tudom/,hogy az élet több,mint ami a születés és a halál kozott van.

Ebben a dimenzióban korlátozott lehetőségeink vannak az igazi élet felfogásához.

Ez az érzéskavalkád az öröm és a bánat keveredése.