Van itt olyan akinek amputált, végtaghiányos a párja?

A volt barátnőm végtaghiányos volt. Pont ugyanúgy élte az életét, mint bármelyik másik ember. Ha nem így lett volna, valószínűleg nem is jöttünk volna össze. Ha valaki úgy áll hozzá az élethez, hogy "jaj, én szegény mozgássérült", abból soha sem lesz semmi. Az ilyen ember aztán küzdhet azért, hogy elfogadják, ha saját magát nem tudja elfogadni, akkor másoktól mit vár?

Én azt tudom mondani, hogy ha valaki képes túltenni magát azon, hogy mi történt vele, és elfogadja az új szituációt, amibe belekerült, akkor képes lesz mosolyogni, és ez az út a boldogsághoz. Ilyen hozzáállással mindenki meg fogja találni a hercegét/hercegnőjét és nem kell azon aggódni, hogy vajon a másik ember el tudja-e fogadni olyannak amilyen.

Azt még hozzátenném, hogy én nem vagyok mozgássérült, és bármennyire fura is a dolog, sokkal többre tudom értékelni azt az embert, aki mozgássérültként is megőrizte az életkedvét, mint bármelyik "egészséges" embert.

Engem egyáltalán nem zavart, hogy a barátnőm mozgássérült volt. Persze nagyon figyeltem rá, hogy ha bármiben segítségre lenne szüksége, akkor ott legyek, de nem vittem túlzásba. Ha kérte segítettem neki, de lényegében mindent meg tudott oldani maga.

Ha valakinek a hozzászólásommal kapcsolatban véleménye van nyugodtan keressen meg privátban.

Hadd halljam, mi a gond a pasikkal?! :) Csak arról van szó, hogy a női gondolkodás kicsit más mint a férfi. Mindkettőnek van előnye is, meg hátránya is. Ezt mindkét félnek tudomásul kell venni, és elfogadni.

Amúgy a hozzáállásod jó, csak így tovább! :)