Lécci segítsen valaki! A Szent Péter esernyőjéből kell csinálnom olv. Naplót, és az egyik kérdést nem tudom: A bábaszéki intelligencia c. fejezet fontos információkat közöl az örökség után nyomozó Gyurival, melyek ezek?

Gyuri először azt hitte a bolondos epithetonok hallatára, hogy az erdész őrült meg, de most az egész társaságot látván megbolondulni, csodálkozással vegyes zavar s valami különös kényelmetlenségi érzet lepte meg.

- Miféle csodatételről beszélt a kedves férje? - szólt Szliminszkynéhoz fordulva.

Szliminszkyné összecsapta a kezeit.

- Hogyan? Ön hát nem tudja? Igazán nem tudja? De hisz az lehetetlen. Megvan az már nyomtatásban is tót versekben.

- Mi van meg nyomtatásban?

- Hát az esernyő története... Wladin, nagyon kimelegedtél, olyan vagy, mint a rák, izzadsz is! Ne adjam oda a legyezőmet?

- Miféle esernyőé? - sürgeté az ügyvéd türelmetlenül.

- No, az érdekes, hogy maga semmit se hallott erről. Hát az úgy történt, hogy mikor a szép szomszédnéja kicsiny gyermek volt, egy kosárban künn felejtették valahol a paplak udvarán. Testvérbátyja, a glogovai pap, bent imádkozott a templomban. Nagy vihar támadt és felhőszakadás azalatt, a vékony dongájú gyermek bele is halt volna, tüdőgyulladást kap, vagy mit tudom én, milyen baja eshetik, ha csoda nem lép közbe. Honnan jött, honnan nem jött, egy ősz ember termett ott, mintha csak a mennyből pottyant isten küldöttje lenne, egy esernyőt borított a lányka fölé.

- Az én esernyőmet - tört ki az ügyvédből önkéntelen.

- Mit?

- Semmit, semmit.

A vér sebesen nyargalt ereiben, szíve hangosan dobogott, kezeivel türelmetlenül kalimpált a levegőben, elannyira, hogy ő is feldöntötte a poharát.

- Keresztelő! Még egy keresztelő! - ujjongtak vidáman szerte.

A bortócsa Szliminszkyné felé vette folyását.

- Gratulálok, erdészné asszony - ingerkedett tiszteletes Rafanidesz úr.

Szliminszkyné lesütötte a szemeit.

- Nem igaz - rebegte szégyenlősen. - Ugye, Wladin?

De az ügyvéd nem hagyta, hogy újonnan felmerült sületlenségek fölfalják az ő nagy témáját, melyben dolgozott. Közelebb húzta székét a menyecskééhez.

- Hát aztán? - lihegte lázasan, izgatottan.

- Az ősz ember eltűnt, köd előtte, köd utána, nem maradt semmi nyoma. Akik egy percre látták, fölismerték benne a nagy szakállú Szent Pétert.

- A Müncz zsidó volt.

- Mondott valamit?

Gyuri ajkaiba harapott, megrestellte magát, hogy ismét hangosan gondolkozott.

- Semmit, semmit. Folytassa, kérem.

- Nos, Szent Péter tehát eltűnt, de az esernyő megmaradt.

- És megvan? - kérdé mohón.

- De meg ám. Úgy őrzik azt a glogovai templomban, mint egy kincset.

- Hála istennek!

Nagy lélegzetet vett, mint akinek a szívéről mázsás teher esik le, gyöngyöző homlokát megtörülte a zsebkendőjével. Megvan! - motyogta, s meredten nézett a levegőbe. Azt hitte, leszédül a székről. Mindent tudott, s a nagy szerencse egyszerre összemorzsolta. Valami merevedést érzett a nyakcsigáján és szorongást a szíve körül, lankasztó búgás támadt körülötte a levegőben.

- És kié most az esernyő? A templomé? - tudakolta gépiesen.

- Lehet még a magáé is - csintalankodék a menyecske. - Veronka magával viszi a férjéhez. Így mondta nekem egyszer a glogovai tisztelendő úr. Az esernyő a húgomé, ha ugyan oda nem ajándékozza férjhezmenetelekor a templomnak.

- Nem, nem - rázta fejét az ügyvéd, zavart tekintetét körüljártatva tétován, mintha nem lenne teljes eszénél. - Nem engedem... Azaz, hogy mit beszélek. Igen, igen, miről is volt csak szó? Borzasztó melegem van. Mindjárt megfúlok. Mravucsán úr kérem, nem lehetne egy kicsit kinyitni az ablakot?

- Dehogynem.

Mravucsán az ablakhoz futott.

- Gombold be a kabátodat, Wladin!

Hűs tavaszéji levegő ömlött be az ablakon; egy pajkos széláram bolondjában egyszerre eloltotta mind a két gyertyát.

- Szabad a csók! - kiáltá a kujon Klempa a nagy sötétségben.

Az ablakba egy orgonaág hajlott be a kertből, gazdag virágfürtjeitől szerelemre ingerlő illattal telt meg a szoba, cserébe a kitóduló szivarfüstért.

Madame Kriszbay felsikoltott, hihetőleg a sötétségtől megijedve, de a selyma Klempa igyekezett ez ártatlan körülményt felhasználni egy gonosz közbeszólásra:

- Becsületemre mondom, nem én voltam!

Rejtelmes vihogás támadt köröskörül. A sötétben különben is rejtelmesebbek az elnyomott félkacajok. Szliminszykné ellenben demonstrálni akarván addig is, míg a gyertyákat meggyújtják, hogy ő fölüláll az ily bárdolatlan élceken, elfogulatlanul folytatá az esernyő történetét, amivel egyszersmind azt is bizonyította, hogy beszél a szájával - tehát semmi másra nem használja.

- Szép kis legenda ez, Wibra úr, tessék elhinni. Én nem vagyok hiszékeny asszony, azonfelül lutheránusok is vagyunk (ámbár nem szokás bevallani), de ez mégis igen szép legenda. Az esernyő igazi csodadolog. A betegek meggyógyulnak, ha alája lépnek; egy halott feltámadt, akit az esernyő érintett. Hiába csóválja a fejét. Ez így van. Magam is ösmertem azt az embert, még ma is él. S általában megfoghatatlan, mi minden történt ezzel az esernyővel. Már maga az, hogy sok szerencsét és nagy gazdagságot hozott a glogovai paplakra.

Rémítő gyanú fogta el Gyurit. Amint újra meggyúltak a gyertyák nagy lobogással, látni lehetett, hogy olyan sápadt az arca, mint egy halotté.

- Gazdag a pap? - kérdé halkan, kísértetiesen villogó szemekkel.

- Nagyon gazdag - felelte Szliminszkyné.

Még közelebb hajlott hozzá, s hirtelen megragadta a kezét görcsösen. Szliminszkyné nem tudta, mire vegye. (Ha legalább előbb tette volna, értené - de most már égnek a gyertyák!)

- Ugye, talált valamit az esernyőben? - szólt lihegve, fojtott hangon.

Szliminszkyné negédesen vonogatta a csipkebetéten keresztül kicsillámló fehér vállát.

- Ej, ugyan mit lelhetne egy esernyőben? Nem katlan az vagy vasas láda. Hanem messze vidékről odajárnak vagy tizennégy év óta a házasulandó párok az esernyő alatt egybekelni és fizetnek gazdagon. Aztán amennyi vagyonos beteg és halott van a Bjela-Voda mentén, a Szitnyától egész Krivánig, azokat mind a glogovai pap gyóntatja halálos ágyukon és temeti holtuk után az esernyőjével.

Veronka, kinek Mravucsánné mutogatta be a hímzett abroszait, meg a fölséges lenvásznát, csak most kezdte észrevenni félfüllel, hogy a szomszédjai miről tárgyalnak.

- A mi esernyőnkről beszélnek? - kérdé elfogulatlanul, kedvesen, a széken himbálódzva.

Gyuri és Szliminszkyné összerezzentek.

- Igen, kisasszony - mondá az erdészné némi zavarral.

Gyuri gúnyosan mosolygott.

- Nos - kérdé Veronka -, ön, látom, nem is hiszi?

- Nem.

- Ah! - mondá a leányka egy szemrehányó tekintettel - és miért?

- Mert semmi ostobaságot se hiszek el és mert...

Itt nagy dolgot akart kikottyantani, de szavait úgyszólván elmetszette az a sértődés, megriadás, mely a lányka egész valójában látszott. Összehúzta magát, mint a madár, ha egy tollát kitépik. Csöndesen elfordította a fejét, és hallgatagon bámult a tányérjára, melyben a klenóci ostyepka lehámozott haja zöldellett.

Gyuri is elnémult, pedig úgy csiklandozta, úgy ösztökélte valami, hogy ugorjék fel és kiáltsa ki: »Gazdag vagyok, úr lettem, amaz esernyő nyelében vannak elrejtve a kincseim.« Különös az, ha nagy szerencse éri az embert, hogy az első vágya (mert vágya még mindig marad, ha minden vágya betelt is) a közlés; a harsonákat szeretné megfúvatni, heroldok kiáltsák ki a nagy esetet, hallja az egész világ.