Valaki illesztene be pár gyászhoz, halálhoz vagy elmúláshoz tartozó gyönyörű verset?

Fájdalmas számomra a kérésedet teljesíteni. Nemrégiben egy barátomat veszítettem el, akinek – immáron örökre – adósa maradtam.

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

átjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már. Akár a föld.

Jaj, összedőlt a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve, mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

W.H. Auden: Temető blues

Állj meg óra, hallgass telefon!

Kutya, ne örvendj ízes csontokon!

Csendet most zongora, s puffogó dobok!

Hozzák a koporsót- jöjjetek gyászolók.

Szálljon az égre a gép, és sírja el ott,

Vésse az égre a hírt: Ő halott.

Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen,

A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.

Ő volt észak, dél, kelet és nyugat,

A dolgos munkahét, pihenő vasárnap,

Éjjelem, nappalom, szavam és énekem.

Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.

Nem kell már a csillag, kinek ragyog?

Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot!

Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő.

Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.

------

"Ne állj zokogva síromnál;

Nem vagyok ott.

Nem alszom.

De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.

Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.

Én vagyok a napfény az érett gabonán.

Én vagyok a szelíd őszi eső.

Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,

Ott vagyok minden hangban veled,

A csendesen köröző madár szavában, de én

Vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.

Ne állj hát zokogva síromnál;

Nem vagyok ott.

Nem haltam meg."

---------

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

------------

"Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod

veszteség volt és pusztulás,

fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.

Csak most kezdek rádöbbenni,

hogy az életed volt,

s egyre erősödő szeretet maradt utána.

A halál miatti elkeseredés

Elpusztította magát a szeretetem tárgyát,

Ám a halál ténye

Nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.

Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,

nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk"