Nagyon magam alatt vagyok, és nem értek bizonyos dolgokat, tudnátok hozzászólni ehhez valamit?

Nem ez a legnagyobb bajom, de egy ideje már ezen agyalok... nagyon magam alatt vagyok, próbálok vidám lenni, össze is jön, de akkor meg mindig hülyének néznek, pedig semmi olyat nem teszem, ami erre okot adna. Mindig a hiányosságaimat jegyzik meg az emberek, aszerint sorolnak be valahova, aszerint vélekednek rólam... pl, nagyon buta vagyok a matekhoz, de magyarból, nyelvekből jó vagyok, és verseket is szoktam írni(elvileg jókat), az arcom helyes, az alakom átlagos, de senki sem azt veszi észre, hogy helyes az arcom, hanem hogy a mai elvárásoknak nem felel meg a testem, mert van rajtam egy kicsi fölösleg, minimális(!), ducibb ismerőseim még vékonynak is látnak. Lényegtelen... mindenesetre visszaeső depressziós vagyok, de nagyon szerethető, sok rossz visszajelzést kaptam már, hogy lehangoló vagyok néha, meg rossz rám nézni, de én már változtattam a dolgokon, de a hozzáállásuk nem változott. Az osztályban kinézett magának 3-4 nagymenő, aki rendszeresen szavakkal aláz, és belém köt, ha alkalma adódik rá. Sok barátom van, de népszerűtlenebb körökből. Nagyon jószívű vagyok és kedves, ugyanakkor vicces, bolondos, és érzékeny is. Komoly is tudok lenni... Nem tudom kifejteni, milyen vagyok, de maximum unszimpátiából lehetek igazán idegesítő. Legalábbis én így hiszem... Meg van például egy lány osztálytársam. 180 cm, modelltípusú, de az arcában nincs semmi különös. Csinos, én is csinos vagyok, szebb az arcom, a barátaim szerint szebb is vagyok, de mindenki őt dicséri. De ha ezt mondják, akkor miért? Ami viszont fáj, nagyon, lehet irigység, az, hogy a tanárok is elismerik. Gyerekkoromban hatalmas fájdalmat okozott nekem, hogy a tanárok mindig kivételeztek, és én mindig az utált gyerekek között voltam. Megaláztak, semmibe vettek, és kihasználták a szorgalmamat és a segítőkészségemet, lényegében csicskáztattak... én meg felnéztem rájuk... :( Soha semmiért nem dicsértek meg, másokat meg agyondicsértek. Mindig ez jut eszembe, amikor őt dicsérgetik a tanárok egyfolytában, és csak az fáj, hogy engem nem, még mindig nem, sosem. Sem a külsőmet, sem az eszemet, semmimet. Igaz, nem vagyok a legjobb formámban a lelkiállapotomnak köszönhetően, de akkor is...

Szörnyen érzem magam... és nem akarok beszélni erről senkinek, azt hiszem a barátaimnak is már eleget pampogtam erről... próbálom elhitetni velük, hogy kigyógyultam a depresszióból...

Amúgy járok ezekkel pszichológushoz, de nagyon ritkán tudok menni hozzá, és most éppen jó ideig nem fogok, addig nem akarok ilyen állapotban maradni, mert pokoli. Egyszerre vagyok elégedetlen mindenemmel, és értetlen, szomorú, reménytelen...

15/L