Megígéritek, hogy ilyet soha nem tesztek? Ezen úgy sírtam.

Hathetesen magatokhoz vettetek, sokat

játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog

voltam veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a

mozgás- igényem és vele együtt az étvágyam

is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha

odamentem egy simiért, sokszor belém is

rúgtak.

Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan

boldog voltam, végre hónapok óta először látok

mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén

álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam

utána, de mire visszaértem, ti már sehol sem

voltatok.

Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között,

labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt

olyan is, aki rá is gyorsított. Ki akartam futni az

út szélére, mert nagyon féltem.

Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon,

éstöbbet nem tudtam felállni. Nagy nehezen

kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni,

de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt.

Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még

mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy

visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam,

senki nem állt meg segíteni.

Többórás fekvés után megállt mellettem valaki,

nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba.

Egyfehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz,

amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta.

Új gazdám, aki tizenöt perce ismert, nagyon sírt

és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat,

hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki

mondani: Köszönöm. Aztán elaludtam, az utolsó

dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett

zokogása volt.

Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim

sem. Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a

cipőket és nem eszem annyit, még mindig

élhetnék...