Jó könyv lehetne egy ilyen előszóból? (Elnézést a helyesirás miatt, nincsen hosszú i betűm)

Fülledtség. Szél. Hideg. Jéghideg. Fájdalom. Futni. Gyorsan. Rohanni kell! Nem szabad megállni! Már csak pár méter...

Hirtelen morajló, kemény hang hasitott a levegőbe. Mély és hátborzongató, mintha egyenesen a pokol legmélyebb bugyraiból jött volna. A lány összerezzent a mennydörgés erejétől. A vihar vészesen közeledett. Nem sok ideje maradt. Talán mindössze pár másodperc. Nem késlekedhetett. Tovább kellett mennie. A lábai, akár ha ólomból lettek volna, nem engedelmeskedtek akaratának. A tüdeje túlfeszitetten végezte a dolgát, úgy érezte, mintha lángoló vasrudat nyelt volna, ami lassan beleégeti magát a torkába. A kezei remegtek. Folyt róla a viz, mégis vacogott a félelemtől. Rettegett attól, ami rá várt. Ami akkor fog történni, ha nem tudja teljesiteni a feladatát. Ha nem éri el időben a barlangot. Elviselhetetlenül nehezedett a vállára az elmúlt évek következménye, amiért most neki kell felelősséget vállalnia.

Ekkor egy pillanatra elfelejtette hol van, s ki ő. Nem érzett semmit, csak fehérséget, és nehéz, sűrű üresség vette körül. A végtagjai, a feje, a teste mind messzinek tűntek, mintha nem is hozzá tartoznának többé. Mintha a tudata, a lelke kirobbant volna a porhüvelyéből, és most tehetetlenül lebegne, a nyomasztó környezetben. Csupán egyetlen dolog létezett akkor számára. Csak az, semmi egyéb. Az emlék, ami mindennél jobban bevésődött az agyába. Egy villanás, majd a kék. Mint az óceán. Élénk, magával ragadó és páratlan. Mély, mint egy kút, melybe egyszer belezuhant, s azóta sem sikerült kijutnia. Olyan messzi volt, mintha ezredévek teltek volna el azóta. Hiányzott neki, elképzelhetetlenül hiányzott. Az űr a lelkében jobban fájt neki, mint addig bármikor. Belehasitott, összepréselte, mégis úgy érezte, széttépi. Ez visszatéritette a valóságba. Egy másodperc töredéke alatt tudta, hogy bármi történik, küzdenie kell. Nem adhatja fel. Most nem. Mikor már ilyen közel van, szinte karnyújtásnyira.

Észre sem vette, hogy a földön fekszik, elterülve. Bizonyára elvesztette az eszméletét. Fel kell állnia. Tovább kell mennie. El kell érje a célt, a barlangot! Mindez már muszáj volt, szükséges. Többé nem gondolkozott, az ösztönei vezették. Összeszedte magát, a fehérségben szétszóródott részeit egyesével megkereste, és megállapitotta, hogy még mindig hatalma van fölöttük. Lehunyta a szemét, összpontositott, majd az orrán át mélyen belélegzett. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy ezúttal jól esett szervezetének a levegő. Az izzás a torkában enyhült a friss, hűs oxigéntől. Sikerült erőt vennie magán és feltápászkodnia, bár még mindig reszketett az egész teste. De ez már nem a félelemtől volt. Elszántság keritette hatalmába, minden porcikájában érezte a vonzást, aminek ezúttal át tudta engedni magát. Nem került nagy erőfeszitésébe a futás, olyan volt, mintha repülne. A teste észlelte ugyan ahogy a csupasz talpa lépésenként belesüpped a lágy, selymes, világosbézs homokba, de valójában már nem az izmai mozgatták. Hanem az Erő, ami az ösztöneiben élt, mióta csak megszületett. Ami ellen immár nem küzdhetett tovább.