Orvosisok! Mit éreztetek az első boncoláskor? Mi járt az eszetekben? Persze tudom, hogy elsősorban a tananyagot látjátok a hallottakban, de mégis, nagyon szörnyű?

A kémia tanárom mestélte annak idején, hogy neki a másik szakja biológia. Igaz, hogy ő embert nem boncolt, viszont állatot (patkányt, csirkét, kutyát, macskát, stb.) igen.

Mi is feltettük neki a kérdést, hogy milyen volt? Erre azt válaszolta, hogy borzasztó! De amikor boncolt - ahogyan te, kedves kérdező is leírtad -, nem azt az aranyos kis cicát látta az állatban, hanem megpróbált teljesen elvonatkoztatni, és a döglött állatot látni benne, illetve azt, hogy ő ezt a szakot választotta, és most ezt azért csinálja, hogy 20-30-40-50 éves koráig meg tudjon élni az adott szakmából... A "poén" az volt az egészben, hogy amikor pl. csirkét, kacsát, nyulat boncoltak, akkor aznap a főiskolai menzán az adott állatból készült étel (persze nem a boncolt) volt az ebéd... :S

Első válaszoló vagyok, még mindig...

Kicsi korom óta orvosnak készültem... Nagyon szerettem volna azt tapasztalni, hogy én gyógyítom meg a betegeket, hogy új gyógyszereket találok fel, amelyek segítségével életeket tudok majd menteni, stb. De közben szembesültem azzal a ténnyel, hogy én nem bírnám azt végignézni, ahogy felboncolnak egy embert, ahogy a kezeim között hal meg valaki, és még sorolhatnám példákkal...

Tehát ha orvosnak készülsz - gondolom, azért írtad ki a kérdést -, akkor jól gondold meg az egészet, mert igaz, hogy egy gyönyörű szakma, de azt is tudni kell, hogy csak erős idegzetűeknek való!

Ma voltam egyetemen először, igaz, csak tetemnézésen...

16 éves vagyok, és egy hete azt mondtam, hogy simán menni fog. Aztán mikor mentünk aterem felé, akkor kicsit így elkezdet remegni a kezem, de azért bementem.

Olyan semmien érzés... nem volt undorító, nem kaptam sokkot, csak simán néztem, ahogyan magyarázza ismerősöm, hogy mi micsoda. Szóval nem megerőltető lelkileg nekem, de ez szerintem mindenkinél más.