Az eggyik barátnöm, csak úgy unalomból írta le ezt a pár sort. Szerintetek van tehetsége? Aztmonda hogy csak szomorú hangulata volt és lefirkantotta. Szerintem nagyon tehetséges! Egy barátnö (bocsi hogy egy kicsit hosszú)

Elmentem melletted, de csak utána vettem észre hogy te voltál az. Te, akit olya sokáig szerettelek. De hisz te mondtad hogy vége. Nem hittem el. Még most is szeretlek, csak már nem mondom el. Már letagadom! Te jó ég! Hisz te tuttad hogy én vagyok, nem? AZért csináltad! Mikor megláttalak azzal a lánnyal a padon éreztem hogy elsápadok. Érezetm, hogy könnyek gyűlnek a szemembe... Éreztem, hogy egyre jobban és jobban fojtogat az érzés..... az érzés hogy....hogy sírjak. És mikor megtetted, mikor megtetted! Azt soha nem felejtem el. Rám néztél /mélyen, bele a szemembe/, elmosolyodtál és megcsókoltad! Tudtam hogy vége, nem birtam tovább. Tudtam,..... az életem romokban hever.... Vége! Kész! Sarkon fordultam és elkezdtem szaladni. De olyan gyorsan hogy azt még én sem hittem el. Szaladtam és csak szaladtam. Célom volt, de hogy hogyan jutok oda azt nemtudtam. Nemérdekelt. Csak szaladtam. Éreztem hogy szúr az oldalam, és egyre nehezebben veszem a levegöt de nem törödtem vele. Egy kis idö mulva egy hatalmas sikítást hallottam, és az oldalamhoz kaptam. Utánna elsötétült a világ...

Másnap egy furcsa helyen feküdtem. Nemtudtam hogy hol vagyok, és biztos voltam benne hogy még sosem jártam itt de valahonnan tudtam hogy jó helyen. Egy orvos jött oda hozzám és megkérdezte hogy hogy vagyok. Nem válaszoltam, pedig értettem mit mond. Utánna belépett az ajtón egy fiú. Gesztenyebarna haja, lazán de egy kicsit gyerekesen is a szemébe lógott. Abba a gyönyörű Sötétkék szempárba. Elmosolyodott és rám nézett. Azthittem megint kirtör belölem a sírás de már nem a bánattól.... :)