A látássérültekkel tényleg ennyire taplók az emberek?

Velem sulis koromba volt,( lány vagyok)hogy egy bunkó koma minden nap elénk tolakodott a buszon,és elegem lett,egyszer megint ez volt,és hangosan szidtam,majd kiderült,csak összekevertem,és egy szinte vak embert engedtek előre. Semmi jele nem volt csak a napszemcsi..és az emberek gonosznak néztek,hát égés volt...

Nekem fordított esetem volt! Felajánlottam egy aluljáróban botorkáló vak embernek, hogy szívesen segítek neki megkeresni a neki megfelelő feljárót és fel is vezetem a felszínre ott, ha akarja. Erre kétszer is rám ordított, hogy nem kell! Sajnálom, hogy ekkora bunkó voltam vele!

Én szerencsére az ellenkezőjét látom, van 2-3 vak emberke akik rendszeresen közlekednek arra amerre én. Amikor pl. állunk a pirosnál, észre szoktam venni, hogy többen figyelik őket hogy kell-e nekik segíteni, tudni fogják-e vajon, hogy mikor mehetnek át (nem minden zebránál sípol) és gyakran látom, hogy valaki oda is megy. Vagy az egyik fickó az én buszommal szokott jönni és a megállóban is rendszeresen kérdezik tőle, hogy melyiket várja, szóljanak-e neki ha bejön a busz.

Ez egy nagyon nehéz kérdés, vannak olyanok akik azért nem fogadják el a segítséget, mert úgy érzik, valamit egyedül akarnak megoldani. Nem dolgozta fel valszleg a vakságát rendesen, ezért reagálhatott ingerülten. Nem mondom, hogy teljesen megértem az illetőt, de értem miért járhatott el így. Én, ha tehetem, ha nem is fogadok el egy helyzetben segítséget, igyekszem elmagyarázni hogy köszönöm, most tanulom az útvonalat és szeretném rutinná tenni, mert nem mindig vannak olyan jó emberek akik megállnak mint te, pl. így szoktam kedvesen visszautasítani, ha van idő. Ha pl. helytelenül, járműre szálláskor a botos kezemet irányítják mert segítenének, egy köszönöm, megoldomra van csak idő sajnos, amin rendszeresen megsértődnek, pedig nem akarok bunkó lenni, csak szállnék fel vagy le, hogy ne tartsak fel senkit, vagy ne csukják rám az ajtót. Nagyon helyzet függő mikor jön jól a segítség, vagy mikor kell, itt mindkét félnek türelmesnek kell lenni a másikhoz. Ez is személyenként változhat. Nekem pl. vonatállomáson jön nagyon jól, kimenni a pályaudvarról, megtalálni a saját támpontjaimat, ahonnan már meg vagyok. Volt már ideges biztiőr, aki szerint hozzak magammal látót (mert ez nyilván így megy), de volt kaller aki szinte hazáig akart kísérni, annyira segíteni akart. 😊 Általános tanácsként, merjetek kérdezni, mert nincs hülye vagy sértő kérdés, csak traumatizált ember, aki megsértődik.