Mitől lenne,mitől lehetne jobb egy horror film?

A barokk körmöndatodat a 7. sornál abbahagytam, mert ismétlődő zagyvaság az egész.

A horror filmekkel általában az a baj, hogy:

- túl kiszámíthatóak

- a sztorijuk sablonos

- a karakterek életképtelenek/felejthetőek

- a szörnyek megvalórítása sablonos

- valamennyire mindig happy end végűek

2

Jó kevés horror filmet láthattál, ha ez a véleményed...

[link]

A horror központi eleme a félelem. A félelem meg sokféle lehet. Egy-egy vizuális megjelenítés is felkelti az emberben az ösztönös félelmet. Ez lehet valamiféle nagyon természetellenes kép, valami olyasmi, amit #4 linkelt. Meg lehet valami nagyon disszonáns kép, valami olyan viselkedés, ami nagyon nem jellemző arra, amit látsz, pl. a Ragyogásban az ikrek, akikben az a félelmetes, hogy nem úgy viselkednek, mint ahogy azt az ember gyerekektől elvárja. Sokak számára a bohóc is ezért félelmetes úgy önmagában, mert disszonáns, a szája nevet, de könnycsepp van a szeme alatt, a haja színe, az orra, az öltözéke nem természetes, harmonikus, sápadt, de mégis életteli, stb…

A jump scare is működik a legtöbbször, nem véletlenül pakolják tele ilyenekkel is a horrorfilmeket. Még azok számára is működik az adott pillanatban, akik aztán később kritizálják az adott filmet, mert az viszont már nem a félelemről szól, hanem a filmmel szembeni minőségi elvárásokról.

Mitől jó egy igazi horrorfilm? Szerintem az egyik kulcs az, hogy valamilyen nagyon ősi, ösztönös félelmet ébreszt fel. Pl. ezért működik egész jól az Arachnophobia. A másik kulcs, hogy a félelem a legtöbbször ismerethiányból fakad, az ember nem azért fél a sötétben, mert tudja, hogy ott valami rá nézve veszélyes dolog van, hanem azért, mert nem tudja, hogy van-e ott valami rá nézve veszélyes, vagy sem. Sokkal megnyugtatóbb, ha a sötét erdőben bolyongva tudod, hogy a tigris pontban éjfélkor fog rád ugrani, arra lélekben és fizikailag fel lehet készülni. Ennél sokkal félelmetesebb, ha nem tudod, hogy a sötét erdőben bolyongva rád fog-e ugrani a tigris, van-e ott tigris egyáltalán, vagy tigris-e az egyáltalán, és nem tudod, hogy egy perc múlva, egy óra múlva fog rád ugrani, vagy soha.

Ez a fajta félelem sokkal „simább”, „puhább”, „lassabb”, de sokkal mélyebbre ható, maradandóbb félelem. Ha a jump scare egy tűszúrás, akkor a bizonytalanság a tartós fejfájás.

Szintén jó elem, ha a félelem tárgya elkerülhetetlen. Sok horrorfilmben van valamiféle happy end. Amiben nincs, ott is van valamiféle elvi lehetőség arra, hogy az ember kiutat találjon, megússza. Viszonylag kevés az a horrorfilm, amiben a helyzet eleve reménytelen, vagy a kiút maga is egy eléggé infernális út.

Szerintem az igazán jó horrorfilmet az teszi jóvá, hogy ilyenekkel operál, zsigeri, ösztönös, nem racionális félelemre, és erősen épít arra, hogy bizonytalanságban tart. Pl. Stephen King operál az ilyenekkel jól, főleg ha nem a filmes adaptációkat nézed, hanem a könyveit olvasod. A jó horror szerintem az, amiből bármelyik 1 perces jelenetet emeled ki, az önmagában nem félelmetes, de a film egésze mégis az. (Most pl. a Hasznos holmik jut eszembe, ami szintén jó példa arra is, mikor a szituáció megoldhatatlan.) Aztán szerintem igazán jó horrorfilm az, ami verőfényes napsütésben is félelmet tud kelteni (pl. Hitchcock: Madarak).