Szeretitek az Ektomorfot?

> 2*sü és a Cannibal Corpse-al mi a helyzet?

Nem ismertem őket, de most belehallgattam egy-két számba. A helyzet ugyanaz. Számomra az a zene nyújt élvezetet, aminek dallama van, nem csak mutatóban fedezhetőek fel dallamfoszlányok benne, hanem a dallam az, ami a zene gerincét adja. Az még jobb, ha jól elkülöníthető szólamokat lehet hallani a zenében. Szintén nem utolsó szempont, ha a zenének szövege van, olyan szövege, aminek van művészi értéke, valamit képes megszólítani az emberben.

A rockzene ezen keményebb ágaiban is látom az értéket, illetve megértem, hogy aki ezt a fajta zenét kedveli, az mit kedvel rajta. Megfelelő hangulatban akár még én is átszellemülnék tőle. De úgy alapban nem.

43 éves vagyok, sorry, ha kicsit régi példákat hozok fel. Ami még talán viszonylag keményebb rockzene, és még tetszett, az pl. System of a Down: B.Y.O.B. című száma volt. Abban is van zúzósabb rész, de pont azért válik „ízletessé”, mert aztán van egy lassú rész, majd egy újabb zúzás. De még a zúzós rész alatt is van markáns dallama az énekhangnak. Van benne artikulálatlan „ének” rész is, és meg is van a szerepe az egész műben.

De nekem a rockzene archetípusa valahol a Nirvana, Metallica, esetleg még talán az AC/DC, bár az már hosszútávon nekem sok. Magyar területen meg mondjuk a Tankcsapda, Depresszió. De az alter irányt még inkább kedvelem, ide értve a grunde, inide pop irányzatokat: The Strokes, Placebo, The Cure, R. E. M., Soundgarden, The Offspring, Green Day stb… Magyar vonalon meg leginkább a Kispál és a borz, Pál Utcai Fiúk…

Az elektronikusabb hangázsú zenének bizonyos területeit is kedvelem: Depeche Mode, Jean-Michel Jarre, Mike Oldfield. Magyar viszonylatban meg a Bonanza Banzai volt rám nagyobb hatással.

De néptáncos múltamnak köszönhetően népzenét hallgatok leginkább, illetve más népek népzenéi is érdekelnek. A klasszikusabb hangzású jazz-t is elviselem. Illetve az elmúlt években egyre inkább kezdtem rákapni a klasszikus zenére. Klasszikus nagy zeneszerzőkre: Bach, Mozart, Beethoven, Wagner stb… De még inkább a reneszánsz és barokk tánczenére.

Na ehhez a zenei ízlésvilághoz képest talán jobban érthető, hogy a metál keményebb ágai – black/gothic/groove/trash/speed/power metál – miért nem passzolnak ebbe bele. Túltorzított, „deklaráltan” nem dallamcentrikus, szándékoltan kaotikus a hangzásviláguk. Értem, hogy miért és hogy ez miért jó. Látom azt is, hogy ki ebben a műfajban a kókler, meg ki az, aki elismerendő tehetséggel rendelkezik. De nem nekem való. Úgy vagyok ezzel kb., hogy van olyan étel, amit én személy szerint nem szeretek. De értem, hogy valaki miért szereti, illetve látom a gasztronómiai színvonalat, ha az tényleg megvan. De attól még nem vagy nem fogom megenni, vagy ha igen, nem fog élvezeti értéke lenni számomra.

~ ~ ~

És ezért érdekes számomra az Ektomorf. Olyan nekem, mint egy szemmel láthatóan nagyon igényesen elkészített ratatouille (francia lecsó). Látom a tányéron, gyönyörű is, meg látom milyen mesteri és mennyire elhivatott a chef, aki készítette. Csak sajnos sem a padlizsánt, sem a cukkinit nem szeretem.

> és az autotune énekesekkel mi a helyzet?

Ez már sokkal nehezebb kérdés. A zene esetén nagyon sokszor folyik össze a mű és az előadó megítélése. Pedig ez szigorúan véve nem kellene, hogy egybeforrjon. Lehet valaki remek énekes vagy pl. gitáros, de ettől még lehet az az zene pocsék, amit játszik. Illetve lehet, hogy valaki amúgy pocsék énekes – akár feltuningolják a hangját, akár nem –, mégis a zene megfogja az embert.

Tehát a kérdés az, hogy mi számít? Az előadó, vagy a mű? És én azt mondom, hogy a mű számít, elvégre az az, amit az ember a fülével hall, az vált ki benne érzéseket, szerencsés esetben katarzist. Hogy az előadó, énekes, „hangszerész” tehetsége-e vagy sem, nyilván az is hozzáadhat, vagy elvehet az összképből, de mégiscsak a mű az, ami igazán fontos.

Ugye minden stúdiófelvétel tulajdonképpen egy csalás. Egy stúdiófelvételen úgy hallod a zenét, ahogy azt lehet, hogy a legjobb formájukban sem tudnák eljátszani a zenészek. Baj ez? Szerintem nem. Ha ettől az élmény jobb, hát legyen. Nyilván otthon a stúdiófelvételt fogod hallgatni, egy koncertre meg nem azért mész, mert hű, de jó az akusztika, lehet a melletted – vagy benned – üvöltő sráctól úgysem hallod az énekest. A koncertre nem a zenéért mész, hanem az élményért.

Van egy csomó olyan zene, amit egy színpadon, élőben nem lehet reprodukálni. Tulajdonképpen az elektronikus zene félig-meddig eleve ilyen. Pl. Jean-Michel Jarre az egyik felvételen delfinek hangját használta, a másikon meg a felesége hangját orgazmus közben. Nyilván ezt nem fogja a színpadon élőben reprodukálni. (Bár gondolom ez utóbbira lenne igény.) Az énekhang sem feltétlenül reprodukálható. Mondjuk a Kraftwerk: The man machine című művében is van énekhang, amit abban a formában nem fog tudni elénekelni senki. De ott ez nem is igazi énekhang, csak egy hangszer. Az ének egy hangminta, amit aztán a szintetizátorral el lehet pötyögni.

Érdekesebb példa mondjuk Az ötödik elem című filmből a díva áriája, mert ott viszont az énekhang nem csak effekt, hanem az a hangsúlyos eleme a zenének. Viszont a zeneszerző nem nagyon értett az áriákhoz, de alkotott valamit, ami akár bele is férne egy énekes hangterjedelmébe. Aztán mikor énekeseknek megmutatta, mondták, hogy nagyon szép, csak nincs ember, aki ezt kiénekelje, nem is hangterjedelem, hanem az gyors és éles hangmagasság váltások miatt. (Az más kérdés, hogy azóta volt pár énekes, aki addig trenírozta magát, hogy úgy-ahogy el tudta végül énekelni.) Így aztán kvázi úgy lett összeollózva felvételekből a zene. És baj ez? Nem gondolom. Akárhogy is, elkészült egy mű, amit meg lehet hallgatni. Kultikussá is vált ez a zene, bár számomra kicsit kettős, van valami, ami tetszik benne, de mégis zavaró, nem tudom igazán zeneként hallgatni.

Tehát miért ne lehetne az énekhang is „mesterséges”. Miért ne lehetne valaki kvázi egy hangminta generátor, amit aztán az autotune segítségével hangszerként lehetne használni? Nem ez számít. Az számít, hogy az így előállt mű milyen.

Meg az autotune csak egy eszköz. Lehet alig hallható korrekcióra is használni. Lehet afféle díszítő effektként is használni akár egy jó hangú énekesnél is (Pl.: Cher: Believe). Meg lehet egy full átlagos, vagy átlag alatti énekest is tökéletesre tuningolni. Meg lehet mondjuk teljesen prózai szövegből is zenét faragni vele (lásd: https://www.youtube.com/watch?v=ej_H8wYo2s4 ).

De meg kell mondjam, hogy nincs olyan zene, ami a kedvenceim közé tartozna, és színtisztán autotune-ra alapozna. De ha valakinek ez jön be, hát ez jön be. Viszont az elektronikus zenében így-úgy megeffektezett énekhangra van példa a kedvenceim között is, csak az nem vegytiszta autotune. (Pl. a Kraftwerket jó pár számát kedvelem.)

Amivel inkább problémám van, az a személyi kultusz. Pl. én imádtam tizenévesen a Depeche Mode zenéjét. Hangsúlyozom, a zenéjét. De hogy az énekesnek van-e barátnője, mi a kedvenc színe, humoros, vagy éppen arrogáns, tehát az egész bulvár körítés olyan szinten hagyott hidegen, hogy azt el nem tudom mondani. De oké, értem, miért generálja a zene – mint akusztikus alkotás – a zenész, énekes – mint személy – kultuszát. Ez régen is így volt. De akkor legyen ez a személyi kultusz valós. Viszont mikor az énekhangjukért istenítenek olyanokat – sőt istenítik önmagukat –, akik ténylegesen nem rendelkeznek különösebben jó énekhanggal, az azért számomra eléggé irritáló.