Írtok nekem szomorú idézeteket?

"Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt, fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos, elrejtheted arcod egy mosoly mögött. Csak egy dolgot nem titkolhatsz el: azt, amikor belül összeroppansz."

Nincs, mi örök, ne reméld! Int erre az év meg a perc, mely elviszi szép napodat.

Ne hamis légy, valódi, és ígérd meg, benned nem fogok csalódni!"

Ahová az örömnek könnycseppje hull, ott a kétségbeesés ezernyi könnye van eltemetve. /Schiller-Séta a Hársfák alatt/

Együtt bánkódni sok embernek adott a természet tehetséget, együtt örülni kevésnek. /Hebbel/

Valójában nem kell nekünk a bánat, de ha el tudjuk hárítani töviseit, van benne valami élvezetes. /Tagore/

A húgomat a bánat eljegyezte

És most csak ül szelíden, csendben ül

Virágai közt, mindig egyedül.

Ő is virág. Hervadt virág a lelke,

A hugomat a bánat eljegyezte.

/juhász Gyula/

Hogy miért vagyok többször szomorú,

Mint víg, ó kedves, kár úgy számbavenni,

Jól van ez igy,

Lásd, kell szomorú embernek is lenni.

Kell lenni szívnek, amelyben kihajt

S dússá érik az élet szenvedése,

Vak, ferde mag,

Mely mégis, mégis istennek vetése.

/Kaffka- Jól van ez így/

És

"A múlt iránti fájdalom furcsa dolog, az ember nem tehet ellene semmit. Olyan, mint a saját magától kinyíló ablak. A szobában hideg lesz és az ember elkezd remegni. Az ablak azonban minden fuvallatra kissé jobban kinyílik és az ember egyszerre kíváncsi lesz, mi van mögötte.

A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi.

Ez az oka, amiért az álmok olyan veszélyesek: úgy terjednek, mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket.

Ma már tudom, hogy az életünk örökké változó, mint ahogyan a tenger hullámai sem maradnak ugyanazok. Minden küzdelmünk, győzelmünk és szenvedésünk hamarosan nem lesz más, mint egy tintafolt a papíron.

A sors csapásai olyanok, mint a viharos szél. Nemcsak azt akadályozzák meg, hogy bizonyos helyeket fölkeressünk, hanem meg is fosztanak bennünket mindentől, amit magukkal tudnak sodorni. Így aztán olyannak kezdjük látni magunkat, amilyenek vagyunk és nem olyannak, amilyenek lenni szeretnénk."

/Egy gésa emlékiratai/

"Megkérdezted mi baj van.Mosolyogtam és mondtam ,h semmi.Ezután megfordultam és azt suttogtam minden."

"Számtalan ember hal meg úgy, hogy lelkükben némán szól a zene, mert egyfolytában az életre készülődnek, de mire ráéreznének a saját dallamukra, kifutnak az időből. "

/(Oliver Wendell Holmes/

"Néha csak azért mosolygunk hogy visszatartsuk a könnyeinket "

"Olyan furák vagyunk mi emberek,

Lelkünk sír, az ajkunk nevet.

Egymásról azt hisszük boldog talán,

És irigykedünk minden szaván.

Azt hisszük, hogy ha a másik szeme ragyog,

Gondolatai tiszták és szabadok.

S nem vesszük, dehogy vesszük észre,

Hogy könnyek égnek csillogó szemébe.

Különösek vagyunk mi emberek,

A lelkünk sír, az ajkunk nevet.

Hazugság az egész életünk,

Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk."

"Lennék lélek, testetlen árnyék,

magányos, riadt szívekre szállnék.

Nem nyomasztana a magam gondja,

fájdalom többé nem kínozna.

A szellem, a szárnyaló, a fenséges,

nem lenne többé ebben a testben,

kiszabadulva börtönéből

keringene a fellegekben."

"Ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség. És ebben a pokolförtelemben kik a hibásak? Mások! A többiek! Mind, egy szálig!"

"Azt hozta, amit a vallások, a család képzete, a szerelem ígér az embernek: hogy nincs többé fájdalom. Pedig a szerelemben ott a fájdalom, épp csak könnyebb elviselni, ha van, aki fogja a kezed."

"Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából."

"Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.

Hagyni kell, hadd vigye a szél.

Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más,

Mielőtt megjegyezhetnéd."

"Én tudom, milyen elveszíteni egy szülőt, akit szerettél, és aki szeretett téged. Tudom, hogy ez kettéosztja az életedet: "előtte" és "utána". Bármennyi idő telt el azóta, bármilyenek is voltak a körülmények, a gyerekben örökké megmarad a fájdalom."

"A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,

A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;

Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;

Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér."

"Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben."