Aggódtatok már azon, hogy elfelejtitek a legjobb emlékeiteket?

Attól jobban aggódj, hogy mást fogsz gondolni, mint a valóság. Vagy mások emlékeit a sajátodnak fogod hinni....

Más dolog teljesen megöregedni, mint látni az öregeket vagy megérteni őket.

De egyszer majd meg fogjuk tudni, hogy milyen, ha idő előtt nem halunk meg...

> Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha már pár év múlva is el fognak homályosulni az eddigi legjobb emlékeim?

És mi van, ha már el is felejtetted a legjobb emlékeidet?

> Erről eszembe jutott, hogy például az első csókomat […] de már nem rémlik a teljes párbeszéd, mert sok éve történt.

Talán mert nem is fontos, hogy szó szerint emlékezz rá. Vagy akár csak vázlatosan.

> Arra is gondoltam, hogy innentől kezdve naplót fogok vezetni, hogy legalább az életem nagyobb eseményekei részletesen megmaradjanak.

Lehet, de azt rendszeresen vissza is érdemes olvasni.

~ ~ ~

De az ember fejelt. És nem véletlenül. Az ember változik, a személyiségének a változásai az emlékeit is átszínezik. De minimum megváltozik sok emlék fontossága, vagy a hozzá való viszonyulás.

Ha úgy egészséges vagy, akkor nem kell félni az emlékek elveszítésétől. Nem az emlékeket kell továbbvinni, nem azok tesznek azzá, aki vagy, hanem az emlékekből levont tanulságok azok amik fontosak. Nem emlékszem mikor tanultam meg a „c” betűt. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megtanultam. Nem emlékszem az x. barátnőm szemének a színére, de nincs is semmiféle jelentősége. Nem emlékszem egy csomó mindenre, ami akkor és ott kulcsfontosságú volt, de azóta annyi minden pakolódott rá, hogy mára jelentőségét veszítette. Nem emlékszem mikor sütöttem először rántott húst, sokkal fontosabb, hogy elégszer ahhoz, hogy ma jól csináljam. Nyilván nem emlékszem mikor tettem meg az első lépést. De nem is fontos. Mindegy, hogy ezen vagy azon a napon volt-e, reggel volt-e vagy este, sütött-e a nap, vagy esett az eső, hogy milyen színű rugdalózó volt rajtam. Mindegy. A lényeg, az a sok-sok lépés összessége, ami ezt követte.

Én nem tartom problémának, hogy kopnak az emlékeim. Mert jönnek újak. Ami fontos, arra úgyis emlékezni fogok, vagy legalábbis annyi részletre igen, amennyire kell. Ha jól csinálom, akkor lehet, hogy az emlékeim kopni fognak, de a tapasztalatom és tudáson csak bővülni tud.

Nyilván az Alzheimer-kór ijesztő. De pont annyira ijesztő, mikor valaki idős korára annyira visszaregresszál az emlékeibe, a múltjába, hogy már alig-alig van jelen a jelenben. Volt ilyen idős ismerősöm, aki az elmúlt éveket nem követte semmilyen szinten, nem volt semmiről új véleménye, új gondolata, de százszor mesélte el ugyanazt a régi történetet. Bizonyos szint felett ez is van olyan ijesztő, mint az Alzheimer-kór, ugyanúgy olyan hatása van, mintha az illető már rég nem lenne veled, aki veled van, az már árnyéka sem önmagának. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, az öregség akkor kezdődik, mikor az embernek el kell gondolkodnia azon, hogy mikor csinált valamilyen dolgot életében először. Van benne valami.

Szóval ne aggódj az emlékeid miatt. Nem az emlékeket, hanem a tapasztalatokat kell továbbvinni.