Családunk 62 éves férfitagjának combnyaktörése lett 2 hete, de még mindig nem műtötték meg. A gyógyulási esélyei így napról-napra csökkennek vajon?

13 éves kora óta dolgozott, bedolgozott 43 éve van.

Aztán jött egy stroke, ami látszólag nem volt a legsúlyosabb, de onnantól kezdve folyamatosan táppénzen volt, nem tudta már ellátni azokat a feladatait se a munkahelyén, se otthon a családi házban, amiket előtte, panaszkodni nem panaszkodott, de depressziós lett és nem tűnt úgy, mint aki fel akar épülni. A szűk családjával is csak kötekedett, nyilván kiterjesztette rájuk a tehetetlenségéből adódó haragját.

Ezek az előzmények.

Pár napja mentem be látogatni, hát a mellette fekvő 80 éves bácsi fiatalabbnak tűnt. Mindenki mellett ott lógott a vizeletes zacskó, az övé tök sötét volt, úgyhogy szerintem nem kap elég folyadékot sem(akkor sem volt bekötve infúzió). Pelenkázzák, mert ugye mozgásképtelen jelenleg, sőt eléggé korlátozott mozgása volt már akkor is, amikor bekerült, ezért sem értem, miért nem húzták fel az ágyrácsot rögtön, emiatt esett le az ágyról első éjszaka. Nem tudni, már akkor eltört-e neki a csontja, de 2 napra rá úgy gondolta sétál egyet és természetesen azonnal elesett. Először egyébként azt mondták, a csípője tört el és csípőprotézis kell neki(ez ilyen könnyen összekeverhető?).

Anyám élettársáról van szó egyébként, nem vérrokonom, de eléggé mellbevágó volt a látványa és ez a nemtörődömség, ami a kórházban tapasztalható, felháborított.

Anyám például a múltkori délután fél 5-ös látogatáskor az élettársa mellkasán találta az ebédtálcát úgy, hogy max. egy kis levest ehetett, azt sem magától persze. Ebéd óta senki nem vette le! Milyen dolog ez? A nővérpult pont a nyitott szobaajtóval szemben van.

Mondtam anyámnak, ha az én páromról lenne szó, inkább hazavinném, felerősíteném a műtétig saját magam, ott úgysem csinálnak látszólag semmit.