Én vagyok túl mimóza lelkű, vagy ezek a dolgok másnál is kiverték volna a biztosítékot?

Sajnos elég sok nőgyógyászati problémával küzdöttem, küzdök. Költözés miatt két helyen vettem igénybe sztk-s rendelést. Bárcsak ne tettem volna. Többször sírva jöttem ki. Csak pár példa: 19 évesen nem hitte el a nőgyógyász, hogy szűz vagyok, és felvilágosító órát tartott miközben bent volt a hüvelyi ultrahang, majd röhögve mondta az asszisztens nőnek, hogy nézd már ez még szűz, majd a vizsgálat után közölte, hogy elszakadt a szűzhártyám, töröljem meg magam. Ő hozzá többet nem mentem. Egy másik orvos behívatta édesanyámat, hogy nézze meg milyen csúnya a méhszájsebem. Hála Istennek édesanyám nem volt hajlandó gyönyörködni az alsó felemben. Ekkor már 20 éves voltam, édesanyám csak azért jött velem, mert az orvos azt mondta, hogy műtét lesz, és ne menjek egyedül. Másik orvos azt mondta arra tünetemre, hogy fáj a szeretkezést (égett, szúrt a hüvelyem), hogy ez nem igazi probléma, és menjek vissza akkor, ha rendes tüneteim is lesznek. Egy másik orvos rezzenéstelen arccal közölte, hogy mivel ritkán menstruálok valószínűleg nem fogok tudni teherbeesni természetes úton. Másik orvos kiabált velem, hogy miért nem tudok lazítani, nem fáj a vizsgálat, csak csinálom a fesztivált (később kiderült, hogy be volt gyulladva a méhem és a két petefészkem, így nem ok nélkül fájt), egy másik alkalommal pedig, amíg én bent voltam az orvosnál, még másik három nő jött be kisebb-nagyobb gonddal. Talán így egyben soknak tűnnek ezek a problémák, és hihetetlennek is tűnhetnek, de sajnos ezek 3 év keserű tapasztalatai. Olyanról már nem is beszélek, hogy 8 órakor kezdődik hivatalosan a rendelés, de az orvos délután egy előtt nem jön, viszont a kartonzóban 10 után már nem engednek fel, vagy hogy lecsesztek, amiért kértem külön papírt arról, hogy milyen fogamzásgátlót szedek, ugyanis csak receptet adtak, de így nem volt hajlandó a háziorvos felírni a gyógyszert. Akiknek eddig meséltem nők (nem sok, csak a legközelebbiek), azon a véleményen voltak, hogy ezek nem olyan nagy dolgok, és ezzel jár, ha sztk-ba megy az ember. Na már most hála az Istennek jobb anyagi helyzetbe kerültem, így megengedhettem azt a luxust, hogy elmentem magánorvoshoz. És az a változás, amit tapasztaltam, számomra hihetetlen. Korábban úgy mentem orvoshoz, hogy a rosszullét kerülgetett, és volt olyan is, hogy elájultam (na azért is kaptam szép szavakat, hogy miért tartom fent a betegforgalmat), most meg teljesen nyugodtan megyek el, nem idegeskedek, sőt olyan légkört teremt az orvos, hogy még jól is érzem magam (viccelődik, kérdezget, mintha két régi barátnő lennénk), nem sürget, nem a vizsgálóasztalon fekve kell elmondanom a panaszomat, sőt nem is kér sokat. Az első alkalommmal nem is értette, hogy miért vagyok annyira ideges, hiszen nem kivégzésre mentem. És így látva, hogy milyen egy normális hangulatú vizsgálat, gyógyszerfelírás, így még inkább ijesztőnek látom azokat a dolgokat, amiket korábban tapasztaltam. De tényleg el kell tűrni az ilyen eseteket? Tudom, hogy lehet menni betegjogi képviselőhöz. Egy esetben megtettem, de akkor is az egész ügyet elmismásolták. Szerintük nem történt semmi olyan, nem hibáztak stb. Tényleg az én ingerküszöböm alacsony? Vagy azért ezek az esetek mást is felháborítanak?

Előre is köszönöm a válaszokat, és hogy volt olyan, aki elolvasta ezt a hosszú írást.