Ennyire érzékeny lennék vagy ez már betegség?

Nem tudom, hogy ez normális-e, de már jó pár éve vannak olyan érzéseim, különböző élethelyzetekben amikor, rám tör a "sírhatnék" (nem sírok nem könnyezek, csak mintha sírni akarnék, és nagyon nehéz visszatartani, belülről pedig majd meg szakad a szívem, és mindig magamban kérdezem, hogy miért van ez?) Szóval a következő helyzetekben szokott ez történni:

-ha látok egy hajléktalant az utcán, aki mellett elmennek az emberek, és látszik rajta a szomorúság, és hogy el van keseredve, ilyenkor mintha megrándulna a szívem

-ha látok kisbabákat vagy kisgyerekeket sírni, vagy játszani, és elgondolkodok rajta, hogy én is voltam ilyen kicsi, és milyen jó is volt akkor, mintha boldogabb lettem volna, akkor még nem tudtam, hogy az életben vannak nehézségek is, na mindegy, és azon gondolkodok miközben nézem a kisgyerekeket, hogy egyszer ők is felnőnek majd, meg hogy most milyen vidámak, de majd ha nagyobbak lesznek, akkor megtudják, hogy az élet nem könnyű

-ha látok egy lányt sírni pl. az utcán, na akkor majd meg szakad a szívem, mintha érezném a fájdalmát, és az a legrosszabb, ha nem tudok segíteni neki (habár ha fiúkat látok elkeseredettnek lenni, akkor annyira nem érzem ezt, érdekes...)

-ha látok kóbor kutyákat, macskákat az utcán, akiket a gazdája kidobott (ilyenkor mérges is leszek, hogy hogy lehet ilyen érzéketlen az ember, aki nem értékeli más életét)

-ha van nálam több étel, pedig éhes vagyok, akkor inkább adok a másiknak, akin látom, hogy éhesebb, mint én, mert lelkiismeret-furdalásom lenne, ha én enném meg, meg azt érzem, mintha én nem érdemelném meg, ezért odaadom a másiknak

-ha látom a dédmamámat mosolyogni (ilyenkor mindig majdnem könnybe lábad a szemem, és mintha "fájna" a szívem)

-sokkal jobban szeretek adni, mint kapni, mert nekem az nagyobb örömet okoz, ha adhatok másnak, mert akkor ő boldog lesz, és én is boldog leszek, attól, hogy látom rajta, hogy ő boldog (ilyenkor is elkap a sírhatnék)

-amikor egy koncerten a közönség együtt énekelt egy viszonylag gyors tempójú dalt, ami nem volt lassú, sem szomorú, sőt egészen pozitív szövegű volt, de mégis, a torkomban kellett visszatartanom a sírást

-szomorú filmeken is majdnem elsírom magam és szó szerint "fáj a szívem", és utána még napokig a hatása alatt állok ennek az érzésnek, nagyon érzékenyen reagálok minden átlagos hétköznapi dologra is

-sokszor álmodok a régi emlékekről, és van olyan, hogy éjszaka ha nem tudok aludni, és ezeken kattogok, hogy már soha sem lehet visszamenni a múltba sajnos, meg hogy milyen rövid az élet, ilyenkor szoktam rendesen sírni is, mert fáj, hogy ilyen gyors eltelt az idő

-ha meghallok egy régi dalt a gyerekoromból, amit régen hallgattunk sokszor a családdal tizenpár éve, akkor is sírni akarok, csak mindig visszafojtom... pedig nem szomorú a dal, de mégis a tudatalattim így reagál rá...

Miért vagyok ennyire érzékeny? Mitől van ez? Más is érez hasonlóan? Normális-e? Köszi ha végigolvastad! 16/F