Mi értelme van az életnek? Miért érdemes élni? Ha egyszer meghalunk úgyis, miért érdemes küzdeni és bármit is tenni? Megosztanám veletek anonimként a látásmódomat, az életem egy részét, illetve kíváncsi lennék arra, hogy normális-e ez így?

27 éves férfi vagyok, alkoholista és depressziós. Remek dolog ez ilyen fiatalon, ugye?! Magam körül bántok mindenkit, a családomban is, anyukámat is, mindenkit (nem, nem fizikálisan, hanem szavakkal, vagyis túl hirtelen vagyok, már egy apró szóért is kijövök a sodromból). Gyerekként voltak álmaim, például hogy miben szeretnék dolgozni. Ezt sikeresen lépésről lépésre el is értem, viszont van egy kis probléma... Az egész az általános iskolában kezdődött, ugyanis diszkalkulás és diszlexiás vagy, amiért kiközösítettek még a középiskolában is. Ez volt a kezdet, aztán a szüleim is szétváltak, apámat már lassan 12 éve nem is láttam. Ő sem keres, én sem őt. Miért is keresném??? Folyton bántott, alkoholista volt, mint már én is, mindig megvert, én hoztam haza a kocsmából állandóan tizenévesen. Volt pár rossz kapcsolatom, az utóbbinál akit nagyon szerettem, annyira vágytam viszont a szeretetére, hogy szinte megfojtottam őt vele. Tudom, nem normális az efféle ragaszkodás, vagy szeretet, vagy nevezzük bárminek, én is tudom. Nem normális dolog amikor nem tudsz más nélkül létezni, amikor jóformán a WC-re is vele akarsz menni. Vége lett, most is van egy kapcsolatom, akit talán szeretek, de magam sem tudom eldönteni. Most annyira nem vágyom már senki szeretetére, annyira hidegen hagy, hogy szeretne-e igazán, vagy sem. Perszer rosszul esik, ha nem, de nincs bennem már az a ragaszkodási vágy, pedig legbelül valahogy annyira hiányzik valaki szeretete. Most ott tartok, hogy amit gyerekként álmodta, hogy miben szeretnék dolgozni, már csak kényszerből csinálom. Vagy talán a depresszió miatt, mert sokszor mégis rám tör pillanatokra az imádat ezért a munkáért. Ha hazaérek csak ülök és nézek ki a fejemből, minden este iszom, hogy jobban érezzem magam, de már az sem segít.

Imádtam régen szerelgetni autót, vagy akármit, most is néha rám jön a fellángolás, de rövid időn belül abba is marad. Szeretem az új szerszámokat, most is vettem nagy örömmel pár dolgot , aztán másnap ránézek mindenre és azt kérdem magamban: minek is vettem meg ezeket, szépek meg minden, de ki tudja meddig élek és miért is készítsek velük bármit, amikor úgysem fogom elvinni magammal? Ilyenkor teljesen elmegy minden kedvem. És vajon van élet a halál után? Belegondolok abba, hogy milyen fejlett a mostani technológia... Milyen modern eszközök vannak már. Csak egy modern luxusautó, tele modern cuccal, lcd kijelzőkkel, stb... De ezt minden ember tervezte, ami természetesen nagy szám, de egy idő után ez is elavult lesz és ha meghalunk semmi sem marad számunkra ezekből. Hiszen ha örökké élnénk milyen jó lenne ereket a végtelenségig birtokolni. De nem élünk örökké, akkor mi értelme az egésznek, meg a tudósok általi sok kutatásnak?! Meghalunk és semmi sem marad?

Ezt a negatívzitást 5 éve kezdtem el tapasztalni, előtte tele voltam álmokkal, reményekkel. A kérdés: normális, hogy így fogom fel az életet? Minek köszönhető ez? talán annak, hogy egyre idősebb vagyok és átlátom jobban a dolgokat, vagy ennyire elhatalmasodott rajtam a depresszió? Esetleg mindkettő?