Nem vagyok normális?

Viszonzatlan szerelem. Képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Ahányszor eszembe jut, elmosolyodok, aztán sírógörcsöm van. Soha nem leszek neki elég jó, szánalmas a kinézetem. Most is itt sajnáltatom magam, tudom, nevetséges, de muszáj beszélnem róla. Megszakad a szívem ha arra gondolok, hogy elballagunk és soha többé nem látom. A barátnőm aki tud róla, mindig mondja hogy az a fiú szerelmes egy évfolyamtársunkba, minden nap folyton bámulják egymást, és borzasztóan fáj. Szeretném, hogy boldog legyen, akkor is, ha mással, de olyan rossz érzés, hogy én semmilyen formában nem vagyok jelen az életében. Csak el akarom felejteni!!!!! A r.hadt életbe, túlságosan függök tőle, ez nem normális. Egyik pillanatban szétvet a boldogság, a másikban tiszta depis vagyok. Bárcsak olyan lehetnék, mint a többi lány! Nem vagyok se szép, se aranyos. Mindig is hangosabb típus voltam, folyton nevetek mindenen, de ha elmegy mellettem elnémulok, és félek, hogy valaki észreveszi. Folyton megjelenik előttem egy kép, ahogy átölel, aztán hirtelen nem is én vagyok a karjai közt, hanem az a lány, akiről barátnőm folyton beszél. Ez kihat a hangulatomra, amit persze észrevesznek a többiek is. Velem mindig bunkó, ezerszer megkaptam tőle, hogy ronda vagyok, stb. Nagyon fáj. Mindig olyan szituációkba képzelem magam, amik sosem fognak megtörténni, így még nagyobbat csalódok mindegy kicseszett nap. Utálom magam.