Mit gondoltok a pszichotikus depresszióról?

Lényegében elmebeteg vagy, de az ártalmatlan fajtából.

Lesz aki eltávolodik tőled, mások nem.

Meg lehet belőle gyógyulni, vagy tünetmentesnek lenni, így lehet családod.

Lesz.

Támogatnám, vigasztalnám.

A pszichotikus tünetek sok alapbetegséghez vagy személyiségzavarhoz tudnak társulni, pl. pánikzavar, borderline vagy a depresszió.

Valószínűleg akkor is kialakulnak, ha az ember huzamosabb időt tölt egyedül, társaság nélkül, bezárkózva, hiszen kell valami, ami kitölti a természetes szociális igények helyén keletkezett űrt. Jönnek a téveszmék, miszerint mindenki utál, rosszat akar nekem, tudod, aki nincs velem, az ellenem van. És mivel nincs olyan ember, akivel bizalmi kapcsolatban lennék, ezért azt gondolom, mindenki ellenem van. Bár nem tudatosan, de elszeparálod magad másoktól, nehogy bántsanak, vagy csalódást okozz másoknak.

Szerintem a kapcsolatokba vetett hited tört meg, ami valamilyen kora gyerekkori lelki trauma okozott, pl. ha a szüleid saját céljaikra felhasználtak, kihasználtak, felnőtt dolgaikat veled megosztották, a saját terhüket a válladra tették. De ezt nem kell cipelned, ez nem a sajátod, csak ők nem tanulták meg menedzselni a problémáikat.

Egy pszichológus segít felvértezni helyes megküzdési stratégiákkal a természetes védekezési mechanizmusok helyett, melyek rövid távon hozzájárulnak a túlélésedhez ugyan, de a saját kapcsolataidban károsnak bizonyulnak. Hiszen egy jó kapcsolathoz elengedhetetlen a bizalom, az, hogy el tudd magad engedni, önfeledten át tudd magad adni a szeretetnek. Valahogy úgy megy ez, mint az úszás: ha görcsösen csapkodsz a karjaiddal, le fogsz süllyedni, de ha átadod magad a víz sodrásának, egybeolvadsz a hullámokkal, akkor képes leszel arra, hogy előre haladj.

Ha ezt a diagnózist kaptad, biztosan vannak jellegzetes vonásaid, amelyek egy adott pszichiátriai kórképbe beilleszthetőek, ezáltal a szakember számára jobban kezelhetővé válsz. A címkézés csak emiatt szükséges, nem is feltétlen osztják meg a pácienssel a részleteket egyébként, inkább a terápiára fókuszálnak.

Lehet, hogy a személyiséged eleve képlékenyebb, érzékenyebb másokénál, ezért állandó nyomás hatására produkálod a tüneteket. Amint azonban egészségesebb környezetbe kerülsz, változni fog a dolog. Új embereket megismerve új nézőpontokra lesz rálátásod. Emellett muszáj szót említeni a korodról is. Ne gondold azt, hogy ha már fiatalon ilyen szarul vagy, akkor ennél már csak rosszabb lesz pár év múlva, amikor abból áll majd a nap, hogy fásultan bemész dolgozni, pepecselsz egy kicsit, aztán hazaesel hullafáradtan. Lehet, hogy ezt a mintát láttad eddig, de ennek nem kell így lennie. Tudod kell, hogy egyrészt a tünetek az idő előrehaladtával megkopnak majd, ami vagy hormonális változásoknak köszönhető, vagy annak, hogy kicsit több tapasztalatod lesz, és azt is, hogy voltaképpen még bármi lehet belőled. A mai világ a folytonos változásoknak köszönhetően (amelyeket bár nehéz követni), nagyon rugalmas, így te is találsz majd magadnak egy kis csücsköt, amire rá tudsz harapni.

Mit szólsz ehhez?

Sok mindenben egyetértek az előttem szólóval.

15 évesen kaptam ugyanazt a diagnózist, amit te. Azóta eltelt majd húsz év, és noha néha-néha voltak visszatérő depresszív időszakaim (immár pszichotikus tünetek nélkül), ezek egyre enyhébbek lettek, mert megtanultam őket jobban kezelni, és valahol még hálás is vagyok, hogy az átlagnál nagyobb érzékenységgel áldott meg a sors, mert így alkalmam nyílt mély önismeretre szert tenni, ami sokaknak nehezen megy, nekem viszont a túlélés feltétele volt. Idővel pedig az önismeret nagy előnnyé nő. Soha ne habozz időt és energiát fektetni saját magadba, akár terápiáról, érdeklődésről, tanulásról van szó.

Ez a diagnózis a jelenlegi időszakról, élethelyzetedről szól, nem rólad mint folyamatos fejlődésben lévő emberi lényről. Nincs kőbe vésve.

Igen, sajnos mindig vannak olyanok, akik ezt az érzékenységet kihasználják, visszaélnek vele, de olyanok is, akik épp ellenkezőleg, nagyra értékelik. Rájuk érdemes több energiát fordítani. Attól azonban óva intenélek attól hogy nagydobra verd a diagnózisod, mert sajnos sokan még mindig nagyon elmaradottan gondolkoznak a mentális betegségekről, nagy a sötétség a fejekben ezzel kapcsolatban.

Akár egy ilyen papírral a hátad mögött, akár anélkül, csak rajtad múlik, mit hozol ki magadból.

Én beutaztam a fél világot (és még tervezek utazni), jelenleg a harmadik diplomám csinálom, külföldön élek, van időm a kreatív hobbijaimra, amelyek közül a fotózás időközben pénzkereseti forrássá nőtte ki magát, vannak barátaim akikkel mélyen megértjük egymást, és jelenleg a párkapcsolati témán dolgozom, noha voltam korábban házas, és előtte is volt hosszú kapcsolatom. Ha nem lett volna az érzékenységem, aminek a depresszióm köszönhettem tinédzserként, akkor ezeknek a dolgoknak a felét nem tettem volna meg/értem volna el.

Ne a diagnózisodra koncentrálj, hanem önmagadra és a mélyebb összefüggésekre.

Nekem is volt súlyos depressziós epizódom pszichotikus tünetekkel, de teljesen váratlanul ért. Nem voltam magányos, se szorongó. Dolgoztam, tanultam, boldog voltam, aztán bumm... Nem te okoztad magadnak.

Ez egy betegség, te nem tehetsz arról, hogy kialakult nálad, de ne gondold, hogy ennek már mindig így kell lennie. A pszichotikus tünetek nem jelentik azt, hogy rossz értelemben véve elmebeteg vagy, akit el kell zárni a társadalomtól. Ez a diagnózis csak a jelenlegi állapotodat írja le. A pszichotikus tünetek egyáltalán nem ritkák a súlyos depresszióban, így nem szabad magadra úgy gondolni, hogy nagyon komoly bajod van. Ha kapsz gyógyszert, nagy eséllyel maradéktalanul elmúlnak ezek a tünetek.