Szerintetek érdemes lenne már pszichológushoz/pszichiáterhez mennem? Félek, hogy előbb-utóbb megőrülök!

Előre is bocsánat, ez egy hosszú történet lesz...

Már 2 éve kezdtem azt érezni, hogy valami nem okés, hogy valami baj van, de nem foglalkoztam vele. És mostanra oda nőtte ki magát az egész ügy, hogy komolyan gondolkozom a pszichológuson/ pszichiáteren. Mostanában komoly hangulatingadozásaim vannak, és ha éjjel felkelek, csak forgolódok sokáig, mert egyből jönnek ezek a gondolatok. Mikor egyedül vagyok úgy érzem, hogy menten öngyilkos akarok lenni, hiszen semmi célja nincs az életemnek, embernek lenni értelmetlen. Viszont ha az iskolában vagyok már a barátaimmal, nagyon jól érzem magam, vidám vagyok. Amint egyedül leszek, megint jönnek ezek az önpusztító gondolatok. Pont a barátaim és a családom miatt viszont nem merném megtenni, mert nem akarom hogy csalódjanak bennem, és tudom, nekik hiányoznék.

Mielőtt azt gondolnátok hogy egy önsajnáltató p... Vagyok, elmesélem a sztorimat.

Nagyjából 7. Év vége felé kezdődött. Sokat jártam délutáni foglalkozás miatt a nagyszüleimhez, akik közül csak a papám (nem vér szerinti) volt általában otthon, ő várt ebéddel, és szusszanhattam egy órát náluk. Sajnos az élet úgy adta, hogy ő alkoholista lett. Szerintem már ott kezdődtek a problémák, mert szinte mindig amikor láttam, részeg volt. Egy szép napon pedig mikor mentem hozzájuk, láttam hogy mentő áll a ház előtt. Nos, kiderült, hogy részegen elesett a lépcsőn, a karja pedig szilánkosra tört. Ezek miatt egyszerűen utálom az alkoholt, undorodom tőle. Anyai ágon szinte minden felmenőm is alkoholista volt. Ez engem nagyon rosszul érintett, egy trauma volt.

Aztán 8.ban egyre kevesebbszer jártam hozzájuk, mert féltem attól, hogy megint meglátom részegen, féltem az érzéstől.

A 8. Viszonylag nyugodtan eltelt, de most megint összedőlt a kártyavár.

Nem lenne teljes a sztori szerelmi szál nélkül :P

9. Év elején összejöttem egy fiúval, akivel 2 hónapig voltunk együtt. Elmondtam neki ezt az egész sztorit, azt hogy általánosban is voltak már rossz tapasztalataim (kiközösítés+ egyik osztálytársam mániája volt a sz.rkavarás) később aztán szakított velem, elmondása szerint azért, mert nagyon negatív vagyok, látja rajtam hogy nincs minden rendben. Na én azon azóta se léptem túl, állandóan magamban rágódom, nem tudok túljutni ezen, akármennyire is akarok. Erre rásegít, hogy minden nap látom őt, és sose szakított úgy, hogy minden reményem elveszítve csalódjak benne. (Tehát mindig ott volt az újrakezdés halvány reménysugara) Egyszerűen olyan érzésem van, mintha a problémák elnyelnének, és én elfáradtam volna a harcban. Nagyon el vagyok már keseredve, a szüleimmel nem érzem, hogy ezeket meg tudnám beszélni, nem bízom bennük eléggé. Apám így is hirtelen haragú, kiskoromban nagyon féltem tőle, pedig sose bántott, de többször volt hogy úgy kiabált velem, hogy sírnom kellett. Tudom hogy nem rossz emberek, hiszen mindenem megvan ami kell, de mégsem érzem hogy annyira foglalkoznának velem, pedig lenne rá igényem... Nem vagdosom magam, mert nem akarok hegeket hagyni emlékbe erről az időről. Viszont ha véletlenül megégetem magam, vagy a macska megkarmol, egyszerűen jó érzés a hegekre nézni, valahogy élvezem hogy igen, ott van valami, és fáj.

Nagyon sok fájdalmam volt az utóbbi évben, amiket még nem sikerült feldolgoznom. Az egyik legjobb barátnőm se szó, se beszéd faképnél hagyott, és nem tartja velem a kapcsolatot, de nagyon aggódom érte, mert általánosban is elég depresszív volt, félek árt magának. A volt ofőmben is csalódnom kellett, és még sorolhatnám... Szerintetek ezzel elmenjek pszichológushoz? Egyetlen reményem már az, ha netalántán kapok antidepresszánsokat, jobb lesz.

Bocsánat ha kusza lett, de nem tudok mindent összefüggően leírni, hiszen nem tudom mi miért van...

15/l