Mit gondolsz az öngyilkosságról?

A legalapvetőbb ösztönnel szembenni és megölni magad szerintem egyáltalán nem nevezhető gyengeségnek. :)

Filozofikusan nézve szerintem az öngyilkosság a szabadság legmagasabb szintű megnyilvánulása.

Érzelmi szempontból nézve érthető, hiszen amikor már annyira fáj az élet, akkor logikus, hogy inkább a halált választod. Erről azok tudnak mesélni, akik már igazán voltak depressziósak, nem csak kamaszpanasz szinten.

Én nem hiszem, hogy valaha megtenném, de nem ítélem el őket; képzeld csak el, mennyire kétségbeesettnek kell ahhoz lenni, hogy valaki erre vetemedjen...

Elég nehéz elképzelni egy "kivülállónak", de igencsak nagy erö kell hozzá.

Én egyszer voltam ilyen helyzetben: az egész életem összeomlott, a családom eltünt, és senki enm volt, akihez fordulhattam volna. Az orvosok ugyan adtak egy csomó gyógyszert, de vagy félálomban voltam egész nap, vagy amikor kevésbé, akkor sak azt láttam, hogy semminek nincs értelme és semmiféle jövöm sincs. Rettentesen szenvedtem, mert "nem volt többé életem", de mégis életben voltam, az öngyilkosságtól meg jobban féltem, minthogy meg tudjam tenni.

Aztán véletlen találkoztam egy régi ismerössel, és beszélgettünk fél órát, utána meg azt mondta, egy hét múlva jár újra a közelben, akkor leehet, hogy meglátogat.

Ez volt a fordulópont, mert úgy láttam, ha vele fennmarad a kapcsolat, akkor ki tudok jönni a kilátástalanságból (nem azért,mert neki akarok/tudok panaszkodni, hanem mert egy emberi lény van a közelemben, aki beszél velem, akárcsak az idöjárásról vagy bármiröl), de ha ö sem jön el újra, akkor semmi kilátásom arra, hoyg valami is javuljon. Ezért akkor döntöttem el, hogy ha a megbeszélt napon nem jön el, akkor véget vetek az életemnek. Ez alatt az egy hét alatt mindent elrendeztem, lezártam minden függöben lévö dolgomat, és elökészítettem minden szükségeset a meghaláshoz. Közben nem volt olyan nap, hogy ne sírtam volna órákig, hogy most valószínüleg meg KELL halnom, de ennek ellenére tudtam, hogy muszáj lesz, ha kiderül, hogy egyedül vagyok.

Nem tudod elképzelni - meg más sem, aki nem volt ilyen helyzetben -, hogy ezt milyen érzés, amikor már nincs visszaút, ha az egyetlen lehetöség nem következik be, ami még megmentheti a további életedet, akkor meg fogsz halni és ezt neked kell meglépni.

Nekem szerencsém volt, mert az illetö tényleg eljött - de kiderült, hogy majdnem közbejött neki valami, amiért egy nappal késöbb tudott volna csak jönni -, elkezdtünk egy régebbi közös hobbiról beszélgetni, és így megmentett. Ezt ugyan nem tudja - erröl senki nem tud/tudott -, ennek ellenére úgy érzem, ö az, akitöl új életet kaptam. Azóta sok év eltelt, mi meg azóta is igen jó barátok vagyunk.

Amikor a tinik csinálják, mert nem kapnak elég figyelmet, attól a falra mászom..

Valaki nem élhet, erre nekik ott a problémamentes életük, aztán eldobják, csupán azért, hogy pár ember figyelmét felkektsék. Ugyan ez van a vagdosással, az még jobban idegesít.

(Tisztelet a kivételnek az öngyilkossággal kapcsolatban. De a vagdosást akkor sem tudom elnézni, ezek kiteszik facebookra, hogy ott büszkélkedjenek vele, van ilyen csoport, erre még őket anygalozzák.)

Tessék csak lepontozni, ez az én véleményem.

Csak úgy látom értelmét, amikor szó szerint egyedül van valaki, mint a kisujja. Amikor már se egy családtaghoz, se egy baráthoz és még a szerelméhez sem tud fordulni, mert nincs vagy elhagyta őt.

Amikor szerető család vesz körül valakit, aki törődik vele, és ennek ellenére is megöli magát, mert túlságosan fájdalmas volt tovább élnie, önzőség az egész. Lehet azt mondani, hogy neki jobb így, de a legtöbb öngyilkos nem gondol bele, még mielőtt megöli magát, hogy mit fognak érezni a szerettei, amikor kiderül, mit tett.

Mindenki a saját keresztjét cipeli. Vannak boldog időszakok és olyanok is, amikor nem látunk kiutat semmiből, és nem látjuk, merre vezet az utunk. Olyan is van, hogy hosszú hónapokon keresztül apró, rossz dolgok történnek velünk, amik elvezetnek egy nagy, fájdalmas, leküzdhetetlen problémáig. De ha van mellettünk valaki, (család, partner, barát), akkor ott van a segítség. Egymásba kell kapaszkodni. A probléma, amivel szembe kell nézni, a családnak is nagyon nehéz, fájdalmas, mert azt is végig kell nézniük, hogyan éli meg ezt az egyén, akivel ez történik.

Elmondom a saját példámat: januárban petefészek cisztával műtöttek, hónapokon át fájdalmaim voltak, egy hónapja kiderült, hogy ismét cisztáim vannak, és kevés esélyem van a babára, amikor ez a legnagyobb vágyam/álmom az életben. Lehet, hogy ez másnak nem lenne ekkora probléma, mindenkinek az a probléma a legrosszabb, amivel meg kell küzdenie. Eszembe sem jutott az öngyilkosság, mert ahhoz gyáva vagyok. Nagyon nehéz volt elfogadnom a tényt, hogy 19 évesen megvan a lehetősége annak, hogy később talán nem lehet majd gyerekem. De a kezdeti sokk és fájdalom után új erőre kaptam, mert támogat mindenki és mellettem áll. A szüleim és a párom is. Fel lehet adni bármikor. De ha van valami, még ha egészen aprócska cél is, amiért érdemes küzdeni, akkor tűrni kell a fájdalmat és küzdeni a cél megvalósításáért.

Van olyan szintű lelki, vagy fizikai fájdalom, amikor még a halál is jobbnak tűnik, mint a kibírhatatlan szenvedés.

Bizonyos gyógyíthatatlan betegségek, csillapíthatatlan fájdalmak esetén teljesen logikus lépés.

Ahogy már előttem is írtàk, van az a szintű fájdalom, kétségbeesettség, aminek jobb véget vetni. Ha egy idős ember régóta beteg, szenved, sokan úgy gondolják, számára a halál megváltás lenne, miért különbözne a fizikai fájdalom a mentálistól.

Tavaly áprilisban lett öngyilkos az egyik barátnőm és tudom hogy jobb ez így neki. Sosem volt boldog, nem is tudott volna az lenni. Így hogy tudom milyen élete volt, nem kívántam volna, hogy egy perccel is tovább éljen.

Nem a gyenge emberek ölik meg magukat. Az öngyilkosságnak mindig van előzménye, van amikor évekről beszélünk. Ha valaki mélyen van, akkor mindennapja komoly megpróbáltatás és fájdalom, el sem tudod hinni, mennyi erőt felemészt mindennap, többször is megvívni ugyanazokat a harcokat. Idővel teljesen lemerül, elgyengül az ember. Nem képes se bánatra, se örömre, semmilyen érzelemre, de egy állandó szorító érzés, egyfajta szorongás ott van a mellkasában. Mintha minden rossz érzés, szégyentől kezdve a veszteségekig, félelmeken át, minden, mintha egy szuper, már meghatározhatatlan érzéssé, egy masszává állt volna össze, és gyakorlatilag fojtogatja, fogva tartja az illetőt. Mindennap minden perce egy küzdelem. Nagyon sokan hónapokig vívódnak a gondolattal. Nem könnyű. Az elhatározás nem elég, le kell győzni a félelmet és az életösztönt. Beszűkült tudatállapotban, áldemencia, állandó szupernegatívérzelemgóc fojtogatása mellett is hatalmas nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki megtegye. De leírhatatlan, át kell élni.

Hidd el, ha valamennyiük helyében lennél, te is "gyenge" lennél. Kívánom, hogy sose tapasztald meg!

Nem lehet őket legyengézni, mert betegek. Inkább segíts nekik, mintsem bírálod őket. Olyan, mintha a nyaktól lefelé lebénult emberekről az lenne a véleményed, hogy nem elég kitartóak a járáshoz.