Ha valakinek szüksége van segítségre, akkor miért nem keres?

Sajnos a depresszió egy ilyen betegség, ne várj olyan reakciót, amit egészséges embertől, mert másképp jár az agyuk.

Én is megismerkedtem itt a gyk-n egy depressziós lánnyal. (én is nő vagyok tehát nem párkapcsolati szándék vezérelt)

Segíteni akartam. Egy ideig leveleztünk, majd áttértünk a facebookra. Többnyire ott is én kezdeményeztem a beszélgetést, és amikor írtam, boldogan válaszolta, hogy milyen jó neki, ha írok és sokat segítek. Egy idő után viszont rájöttem, hogy nem tudok segíteni, mert ehhez szakember kéne. Rájöttem, hogy többet árthatok, mint használok, ezért az utóbbi időben már nem írok neki. Sajnos több elutasítást kaptam, mint pozitív visszajelzést, ami azt jelenti, hogy nem lennék jó pszichológus.

Csak egy példa a sok közül: Próbáltam neki olyan zenét átküldeni, ami az én lelkemnek pozitívan hat, de neki rossz kedve lett tőle.

Vagy éppen a nagy segítségben olyan sebeket tépkedsz fel, amitől megint kiborul, mikor már épp jobban lenne. Én nem erőltetném, mert nem tesz jót sem neked, sem neki.

Nem arról van szó, hogy nem bízok benned, hanem lehet olyan dolgokra emlékezteted ami elől épp menekül. A depressziós emberhez szakember kell, veszélyes terület.

Azért, mert ő még gyerek. 14 évesen simán kinézik azt az embert, aki bemegy az iskolapszichológushoz, aki ingyenesen beszélgetne vele. Nagyon sok pszichológus pedig maszekban dolgozik, tehát fizetni kell neki a kezelésért, és egy egyórás kezelés kerülhet akár 8000 Ft-ba is. (Ja, és sokáig kellene járnia hozzá, hogy eredménye is legyen.)

Mivel még nincs saját keresete, konzultálnia kell a szüleivel is, akik lehet, hogy nem csak pénzt nem adnak neki, de nem is fogják megérteni, hogy baj van a kislánnyal. Nekem is van valamilyen mentális problémám, bár én bipoláris vagy borderline lehetek (még engem sem diagnosztizáltak), hiszen én azért szoktam boldogan pörögni is. A mélypont azonban nagyon mély, olyankor azzal a különbséggel produkálom én is a depresszió tüneteit, hogy közben olyan mérges vagyok, hogy akárkit szét tudnék verni, aki az utamba kerül.

Mindenképp érdemes lenne megpróbálnia a sulipszichológust, de ehhez le kell küzdenie a megítéléstől való félelmet, és be kell látnia, hogy erre igen is szükség van. Nagyon sok mentális betegnek pedig nincs betegségtudata, tagadják, hogy gondok vannak.

21/L

Bocsi, hossz lett!

Nagyon fontos azt látni, hogy nem az a lényeg, hogy objektív szemmel nézve mi tűnik racionálisnak (" logikusan hogyan / mit kéne tennie"), hanem, hogy az ő szemüvegén, az ő szemszögéből nézve mi történik (vagy mi NEM történik).

Amit leírtál, logikus lenne. Szenvedek -> kérek segítséget. Egy egészséges ember így is tesz. A valóság sajnos sokkal bonyolultabb. Egy depressziós embernél az egyik alap tünet a nagyon negatív énkép és pesszimizmus. Mindent ezen keresztül lát. Elvárni tőle azt, hogy egyik pillanatról a másikra ezt vetkőzze le, olyan lenne, mint egy náthás embernek megmondani, hogy most már hagyja abba az orrfolyást!

Nem véletlenül nem kezdeményez. Az ember viselkedését sémák vezérlik (legalább is, ez is egyfajta modell a viselkedés megértésére). Látok egy óriási információhalmazt a külvilágból, ebben felismerem a mintázatokat (ez már egy sajátos, "csak-rám-igaz szűrő"), értelmezem őket (na, ez meg végképp), és ez alapján viselkedem. Ez megkönnyíti a működést. A boltban nem kell minden egyes alkalommal felmérnem újra és újra a helyzetet, tudom, hogy a kasszánál kipakolok és fizetek, tudom kinek kell odaadni a pénzt stb. De rengeteg ilyen séma van.

Ezek azok, amik többek közt félrecsúsznak, elromlanak. Ilyen séma lehet pl., hogy "engem mindenki utál". Vagy, hogy "magányos vagyok". Ezek pedig önfenntartóak! Egyrészt ki vagyunk élezve arra, hogy úgy értelmezzük a minket ért élményeket, hogy beilleszthetőek legyenek ezekbe (hiszen pont ez a funkciójuk; ezért sokszor a félreértelmezés), másfelől pedig egy-egy ilyen újbóli negatív tapasztalás igen nagy érzelmi töltettel jár együtt ("na, már megint ez van!"), emiatt jobban "megmarad" egy ilyennek az emléke, jobban szem előtt van, mintha az ellenkezője történne. 10 jó élmény mellett 1 rossz sokkal nagyobb súllyal szerepel, mint az összes többi jó.

És még valami: ezek ismerősek. Az ember természeténél fogva nagyon nem szereti az ismeretlent. Ezért is változunk nehezen. Hiába rossz, hiába fáj, legalább ismerem, nem kell kilépni a komfortzónából. Persze, hogy idegileg fárasztó egy ilyen emberrel. Nyilván mindenki belefárad, kerülni kezdi. Puff, ott vagyunk, ahol a part szakad, ő ebből azt látja, hogy ismét utálatra méltó, akitől mindenki menekül - hiába a jó szándék, ismétlődik a kör.

Valószínűleg nincsenek is olyan (viselkedéses) eszközei, hogy kikerüljön ebből a 21-es csapdájából. Ha volna, nem lenne szüksége a vagdosásra - ez is egy üzenet, egy segélykiáltás.

Hogy mi a megoldás, nem tudom. Klinikai szakpszichológus - de persze mondani könnyebb, nem ismerem sem az anyagi helyzetüket, sem a szülők hozzáállását, sem annak a társas közegét, amiben él. Igazából arra próbáltam válaszolni, amit kérdeztél, hogy valószínűleg miért nem keres segítséget. :(