Beképzelt depresszió és figyelemhiányosság vagy mégsem? (Komoly válaszokat! )

Tömören: Általános iskolától középiskoláig kiközösítésben volt részm. Előbbiben a jó jegyeim miatt, utóbbiban pedig a rossz baráti társaság aki végül cserbenhagyott és elszigetelt. Mára már magam szigetelem el és erre sem lenne rossz megoldást keresni, és próbálkozom is. DE a kérdésemre visszatérve, kilátástalannak látom a jövőm és értelmetlennek kétszer volt eddig öngyilkosság kísérletem (persze az elsőben magam is biztos voltam hogy túlélem, utóbbit nem akartam). A szerelem a jövőképemnél némi megoldás hiszen ad valamit,viszont ha távol vagyunk egymástól a lehető legnehezzebben viselem el. Voltam anno pszichológusnál azt mondta télen szokásás a kamaszkori rosszkedv, ezzel ellentétben már se kamasz nem vagyok és se tél nincs, de a közérzetem ritkán közelíti meg a pozitív érzeteket. Sokszor nincs kedvem semmihez, volt hogy fel sem keltem kihagytam a kötelezettségeimet és egyedül a magányomban az alvás nyugtat meg. Félek a jövőtél, félek hogy ez rosszabb lesz.Viszont lehetséges hogy némileg be is beszélem magamnak? Mivel első barátom szerint mindez csak hiszti volt, míg mostani barátom pedig egyenesen megsértődött hogy kedvetelen viselkedtem vele és én kértem elnézést. Mert mivan ha tényleg igazuk van? Csak figyelemhiányosság amiért sohasem volt senkim?