Pszichológus, pszichiáter vagy tarapeuta akire szükségem volna?

A problémám egy része kísértetiesen hasonlít erre: [link] (Az első levélre gondolok). Annyi különbséggel, hogy nekem nincs párkapcsolatom (de mikor volt, pontosan ilyen volt, és egy másik ok miatt ment tönkre ami szintén téma lesz itt később).

Sajnos most van az a helyzet, hogy nem tudom, hol kezdjem így eléggé zanzásítom és inkább kulcsszavakban sorolom fel a dolgokat: Írhatnék most bővebben bármelyiről, pédául, hogy nem tudok spontán lenni (kapcsolataim részben ebben mentek tönre), nem tudom, hogyan mutassam ki az érzéseimet, illetve, hogy vajon mit is érzek valójában (sokszor magamnak is hazudok, vitaelkerülés, vagy a saját pillanatnyi lelki békém miatt, mert nem akarok/tudok belegondolni. Újabb 2 problémát vetett fel az előző mondat: Az egyik a folyamatos "álarc/falak" mögé bújás a másik pedig az, hogy rendszeresen szuicid gondolatok környékeznek, ha jobban bele kell gondolni az életembe, mit és hol hibáztam (sokszor ezeket csak magamnak ismerem be, mások előtt tagadom, sőt van hogy meséket találok ki, hogy "mi is történt". Emiatt viszont folyamatos a bűntudat és az önvádaskodás.

Sokszor őrjítő belegondolni, "mi lett volna ha". Mi lett volna, ha normális apám van, mi lett volna, ha normálisan születek meg, mi lett volna, ha normális óvodába kerülök és nem egy idős depressziós és valószínűleg zugivó óvónőhöz stb.

És újra meg vagyok lőve, mivel sokszor elképzeltem, ahogy ezt leírom/elmondom egy szakembernek, és mikor lehetőségem lenne rá, sosem megy úgy, mint szerettem volna. De mégis próbálkozom, mivel írásban erősebb vagyok, mint beszédben (nincs kivel beszélnem amúgy sem, kivétel rokonság).

De valami komolyabb baj lehet velem - nem létezik, hogy "alapból" ilyen legyek és kész. Valami oka csak van... Sokszor még köszönnöm is nehéz másoknak, különösen, ha nem "hivatalos" vagy "nagyon közeli" az ismerettség. Kerülök embereket emiatt. A legtöbb netes "barátságom" az én letiltásommal végződik, sajnos elég ellentmondásos is vagyok, az egyik ismerősöm (pszichológia szakos tanonc), bipolárisnak titulált, egy másik pedig "borderline személyiségstruktúra" kifejezést használta, azzal a kiegészítéssel, hogy ilyet még nem látott, hogy valakinél ez majdhogynem tudatos (Pedig sajnos nem az!), illetve, hogy szerinte ez nem is "viselkedészavar" nálam, hanem alapból így épült fel a személyiségem. Sajnos én mindig utánanézek az ilyesminek... (és sajnos van benne valami. Nagyon rossz "barát" lehettem emiatt régen.) Illetve a nem létező énkép ("mégis ki vagyok én? Hogy legyek önmagam? Mit várnak el?" rendszeres gondolatok) ahogy az eltérő személyiségvonásaim is. A legtöbb dolgot amit mondom, késsőbb szégyellem. A "jobb" énem a "rosszabbét", azért, mert rossz dolognak érzi, undorodik is, fordítva pedig a "jó ég, milyen infantilis vagyok!". De lehet csak a két nagyon eltérő szülői neveltetés csap össze.

Bevallom kicsit félek, hogy kiderül, hogy vagy

1.Valami nagyon durva, menthetetlen bajom van és a "végzetem nem kerülhetem el"

2.Kiderül, hogy csak simán egy üres, gonosz ember vagyok, és semmi bajom nem vot sosem.

3.Sosem lehet normális életem, főleg nem szerelmem.

Melyikhez kellene fordulni? Van-e még remény egyáltalán? Működik-e az ilyesmi, vagy csak elfolytott ásításokra és addiktív szerek felírására számíthatok?