Anyám miatt lehetek paranoid skizofréniás?

Folyamatosan azt érzem, veszélyben vagyok, követnek, és veszélyben vagyok. Minden oldalról, úgy érzem, mindenki és minden bántana. Nem csak az emberek, de a tárgyaknak is öntudatot adok amikor félek, és ők is bántani akarnak.

Gyerekkorom óta szenvedek. 5 éves koromban elhagyott minket (engem és apát) anyám. Lemondott rólam, a saját életét kezdte el élni, és csak a nagyon szükséges dolgokat rendezte el velem kapcsolatban, letudásból, leginkább anyagilag, de érzelmileg soha nem támogatott. Idővel minden apróságért megvert, mindenért bántalmazott nem csak szóban, hanem fizikailag is, és büntetést kaptam. Azt követően pedig simogatott (ez itt kezd beteges lenni). Gyakran sírt nekem, miután megvert, amit én alapból nehezen hevertem ki, vagyis soha nem hevertem ki. Én annyira szeretetéhes voltam, hogy hagytam magam... gyomrozni, a szeretete valami különösképpen gyomrozás volt: szorítás, erős kézfogások, megütögette a hátamat. A bántalmazások közepette mindig kritizált, hogy nem vagyok elég szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok olyan, mint a többiek, gyakorlatilag a levegőt is rosszul vettem, mert nem úgy volt, ahogyan ő elképzelte. Az ő fejében volt egy megalkotott elképzelése rólam, és ahhoz az elképzeléshez viszonyított engem. Mindig szépnek, csinos lányosnak kellett lennem, tornáznom, és egészségesnek. Én inkább fiús voltam, metált és klasszikus zenéket hallgattam, sokat olvastam a tornázások helyett, majd filozófiára adtam be a jelentkezést. Lett egy beteges téveszméje, hogy egy "illúzió világban élek" és tönkre akarom tenni magam, és azon vagyok, hogy neki ezzel fájdalmat okozzak. Ez így folytatódott, amíg 18 évesen el nem költöztem édesapámhoz, mert nem bírtam. Korábban elvitt apa pszichológushoz, mert pánikbeteg lettem, de akkor még nem voltam érzelmileg eléggé kifejlődve, ahhoz, hogy ismerjem a szorongásom okát. Nem tudtam megfogalmazni, hogy évekig szorongásban, érzelmi zsarolásban éltem, szóval egy művész társam barátságába menekültem.

Érdekelt a művészet, és nagyon az elvontság világba mélyültem. Ez segített elviselni a szörnyű környezetet, bántalmazásokat, kritizálásokat, amiben éltem. A súlyommal nem volt semmi probléma, a többiek az arcomat mindig megdicsérték, mennyire babás, mennyire szép, de anyám ezt soha nem látta annak, csak hallani akarta, engem pedig kényszerített hogy még szebb legyek, még csinosabb, hogy ne szégyenkezzen miattam, ha meglátnak, hogy esetleg megcsunyultam, és nem járok rózsaszínben, vagy felszedtem 1 kilót.

Amíg apánál éltem, először életemben kaptam egy kis időre igazi anyai törődést az élettársától, egy nagyon okos, vicces, művelt nő, akinek már volt 2 kisebb gyermeke. Akkortájt jutott el, velem hogyan bánt "anyám", és miért érdemeltem ezt. Kezdtem jobban lenni, bár az egész múltamtól féltem.

Anyámnak pedig elkezdtem hiányozni, miután elköltöztem folyamatosan keresett, már-már zaklatott, hogy hiányzom neki. Születésnapomra kaptam tőle egy festményt, amin az arcképem szerepelt, az ő általa elképzelt énem, a szép, rózsaszínbe öltözött csinos lány. És annál a pontnál, amikor elhagyott 5 évesen, onnan akarta folytatni és erőteljesen bepótolni a törődését, és nevelését. Mondhatni "kilójával" akart mindent egyszerre bepótolni, azt a sok évet, amit majdnem 15 évig elhanyagolt. Mindent meg akart nekem venni, úgy is beszélt velem, mint egy 5 évessel, folyamatosan kérdezgette, mikor ettem, éhes vagyok-e, ittam-e elég vizet, mit csinálok, legyek vele. Körülbelül ilyenkor kezdődött a paranoia. Nyáron egyetem előtt elköltöztem az albérletbe, és el akartam felejteni mindent, de úgy éreztem, mindenhol jelen van, mert mindig zaklatott, és azt akarta, hogy köze legyen mindenhez, parancsolni akart nekem, és azt hajtotta, ő jobban tudja, mi kell nekem, mert én egy szép csinos kislány vagyok.

Féltem egyedül mindentől, az egyetem előtt nem igazán voltak még barátaim, és az egyetem kezdete után sem nagyon, csak az afféle "barátok", akik megkérdik, hogy vagy, de igazából nem érdekli őket a válaszod.

Az albérletemben problémák adódtak, haza kellett jönnöm egy kis időre, de apához már nem tudtam menni, épp költöztek, szóval kénytelen voltam vissza menni anyámhoz arra a pár hétre. Ami pokol volt. Még mindig úgy viselkedett velem, mint egy 5 évessel, és nem hagyott békén, folyamatosan járkált a szobámba, nem tudtam tőle olvasni, nem hagyott nyugton a szövegelésével, nagyon veszélyben éreztem magam. Nem tudtam hova menekülni, féltem, ha olvasni fogok, zenét fogok hallgatni, akkor azt az egyetlen világot is, ami maradt, megrontja, és ott is jelen lesz. Ezért a zenét és a könyvolvasást csak olyan alkalmakra hagytam, amikor egyedül lehetettem, vagy nagyon távol. Sajnos ilyen már ritkán fordul elő, mert nem érzem magam egyedül, állandóan érzem a jelenlétét, és hogy bántalmazni akar, és nincs aki megölelne.

A többieknek is feltűnt, hogy ez a nő nem normális, a szeme sem áll jól, és hirtelen, furcsa mozdulatokat csinál, sőt még a beszédje sem tiszta. Visszahallottam, hogy nem csodálják, hogy elköltöztem, majd messzire mentem tanulni, mert kikészíthetett.

Valóban a paranoid skizofrénia kezd kialakulni nálam? A metrón, az ágyon, a billentyűkön is azt érzem, hogy ott van, és ezért lassan mindentől undorodom. Mintha minden bántani akarna.

Köszi, ha elértetek idáig, de ha nem, az sem baj, mert legalább kiírtam magamból. Aki pedig véleményt írna, tudok arról, hogy fel kell keresnem egy szakembert.