Súlyos depresszión mennyire segíthet pszichológus? Van megosztandó tapasztalatok?

Akkor ide is leírom,hogy megismerd az én történetemet.Jelenleg 21 éves vagyok,1995-ben születtem,és 1996-ban fogadtak örökbe.Egy olyan általános iskolába jártam(falun),ahol sok negatív osztálytársam volt,és azok elnyomtak,de voltak barátaim is.Ettől függetlenül az elnyomás megbélyegezte a "későbbi" "pályafutásomat".2014-ig viszonylag jó volt az életem,abban az évben érettségiztem,de 2015 márciusában anyukámat vastagbélrákkal diagnosztizálták.Mindennek előtt hadd említsem meg,hogy 15 évesen egy pasi után(akkor még nem feküdtem le vele),döbbentem rá,hogy engem világ életemben is a lányok,nők fogtak meg,és ezt magamban további öt évig,és egypár párkapcsolaton keresztül emésztettem.Szóval,2015-ben anyukámat kétszer műtötték,akkor kezdtem vezetni a háztartást iskola mellett,ápoltam anyámat.Ezek után lement neki 12 kemoterápia,majd 2016 december elején elkezdett rosszulléteket jelezni,folyamatosan szédült,és ehhez hasonló.Engem először az ijesztett meg a szülinapom előtt(december 9.),hogy ő bizony a körforgalomból elég élesen kanyarodott ki,mindezt emlékeim szerint index nélkül tette.Baleset nem történt ebből,de utána nem vezetett.Aztán 2016.dec.27.-én kórházba került,idegsebészetre,majd 2017.január 4.-én meg is műtötték kisagydaganattal.A megrázó események mellett időközben egy számomra nagyon fontos párkapcsolatom ért véget,10 hónap után(2015-2016),és majd megszakadt a szívem,és azóta is Őt szeretem.

A pszichológusokkal,pszichiáterekkel való találkozásomra mindezen események közben került sor,amikor 2016.január 31.-én délután fent a szobámban pengét fogtam,és egy 5 centis sebet ejtettem a bal karomon.A pszichiátriára kerültem,mert másnap elmentem,hogy bevarrják a kezem,és azt hittem NAÍVAN ÉS BUTÁN,hogy ott majd véget ér a történet,ha szerencsém lesz.Nem bírtam tovább a kapcsolati kríziseket,és különben sem elfogadóak a szüleim,Őt sem fogadták be és el,és ebből rengeteg konfliktus adódott.ANyám betegsége és a bizonytalanság érzése is közrejátszott,sőt az el nem fogadás is közrejátszott az én figyelmeztető jeladásomban.

5 napot töltöttem a pszichiátrián,elmondták az "öngyilkosjelölt" szobatársaim,hogy hogyan tudok pszichológusokat és pszichiátereket úgymond kissé megtéveszteni.Ez úgy történt,hogy bevittek a mentővel,aztán gyógyszereket adtak,elvették a telefonomat...stb.NEM akartam öngyilkos lenni,és ezt többször hangsúlyoztam,ez FIGYELMEZTETŐ jelzés volt mindenki fele,hogy "Hééé,én is itt vagyok,kinek vagyok én fontos?".

Szóval az első estén bementem abba a szobába és a két szobatársamat elkezdtem kérdezni,hogy ők mióta,és miért vannak ott.És az egyik fiatalabb lány volt,a másik egy öregasszony.Nénike elejtett a nyílton egy olyas mondatot,hogy "Nincs értelme tovább élnem",ezért a zárt osztályra helyezték.A lány beszedett 40 db frontint,és már 4 hete koptatta a pszichiátrián az ágyat.

Elmondták nekem,hogy ápolók előtt ne merjek sírni,és túlságosan vidám se legyek.Azt hittem,ott őrülök meg!Gondoltam magamban,hogy meddig leszek én itt?Megőrített a BIZONYTALANSÁG,kiakartam szabadulni.De hirtelen felindulásból semmit sem mondhattam,pedig én sosem szerettem magamban tartani,ha bántott valami.

Azt hittem,hogy állandóan sírni fogok,amíg bent leszek.De szerencsére kaptam Rivotrilt,meg Ripedont,és akkor azoktól annyira elkábultam,hogy a 4.napra,az utolsó előttire alig tudtam járni,és a sírás eszembe sem jutott.Az orvosszakértőnek elmondtam,hogy én bocsi,de menni szeretnék,mert szakdolgozatot kell írnom,különben is,céljaim is vannak az életben(mindezt szép köntösben,de mind igaz volt),és az 5.napon,ahogy megtudtam,hogy HAZA ILLETVE ISKOLÁBA MEHETEK,az MAGA VOLT A MENNYORSZÁG,SZABADSÁG!

Azóta,kisebb stresszeket leszámítva öngyógyítok,illetve anyukámnak adok erőt,mert nekem most ő számít a legjobban,és ápolom,és háztartást vezetek.Rájöttem,hogy mindig ott az alagút vége,és bár néha elfogy a sorshoz meg az élethez való türelmem,de már meg sem fordul a fejemben az ereim és a bőröm épségének pengével való vagdosása,sértése,mert feleslegesnek látom.És horrorisztikusnak is.A nagy szabadulás után gondolkoztam,hogy járjak-e pszichológushoz,de vannak barátaim,meghallgatnak,és nem panaszkodhatok.:)

Remélem soha többet nem kerülök pszichiáter közelében,pszichológusról sem akarok hallani,mert arra is rákellett jönnöm,hogy szép és jó,ha az emberről ezt-azt mondanak,és gyógyszeresen próbálnak lelket gyógyítani,de AZ NEM MŰKÖDIK.Vagy magától gyógyítja az ember saját magát,vagy sehogy.

Magadra számíthatsz.

Én felnőttként jártam és igen, rengeteget segített.

A saját gyermekemet már jóval kisebb problémákkal is viszem pszichológushoz (iskolai nehézségek), még mielőtt súlyossá válna a helyzet.

Ne várd meg, míg olyan helyzetbe kerülsz, mint az első válaszadó és rossz tapasztalatokat gyűjtesz.

Egy JÓ pszichológus igenis rengeteget segít és még gyógyszerre sincs szükség feltétlenül.

A kérdéseidre azért nem tudok érdemben válaszolni, mert más egy felnőtt terápia, így az én tapasztalatom számodra nem lesz mérvadó, a gyermekem pedig enyhébb problémákkal vittem, kisebb korban, így az megint más eset.

De összességében néhány hónapra készülhetsz, heti egy alkalommal egy lelkiismeretes szakembernél. Az ár pedig sok mindentől függ, pl. hogy az ország melyik részén éltek. De mindenképpen pszichológust keressetek (aki nem orvos) és ne pszichiátert!

Igen, ezt saját magadban kell lerendezni. Anyukámnak is adtak össze vissza gyógyszereket magas vérnyomásra, mert mindig aggódott, és meg akart felelnik minenkinek, és azok nem értek semmit, ugyanúgy magas volt a vérnyomása. És azt mondta, hogy fejben kell megoldani a problémát, saját magadat kell legyőznöd. Ne idegeskedj felesleges dolgokon, csak azzal foglalkozz, ami fontos számodra, és legyél kitartó, önbizalommal teli, mert ez a kulcsa mindennek

Ne foglalkozz mások véleményével, saját életedet éld, és élvezd azt!

Én sosem gondoltam, hogy valaha ilyen szakamberhez fogok fordulni.

2 éve, 33 évesen egy szakítás után lettem nagyon levert. Hogy depressziónak nevezhető-e az akkori állapotom azt nem tudom. Mindenesetre az első hét álmatlan forgolódásai után lekötöttem ugyan magam mindennel, amivel tudtam (egyedül laktam a szüleimtől 20 km-re), de nagyon zaklatott voltam, folyton azon kattogtam, mit rontottam el, miért nem vagyok senkinek sem jó, sosem fog az életem jobbra forduli, nekem nem lesz már senkim. És nagyon könnyen elsírtam magam. Mindehhez hozzájött az is, hogy munkahelyi közvetlen koléganőm is elment babázni.

A szakítás után kb. 5 hónappal fordultam psziciáterhez,

mert az eslő sokk ugyan elmúlt, de a levertségem egy bizonyos pont után nem enyhült.

Jó ismerős ajánlása alapján egy nagyon lelkiismeretes, nyugdíjas hölgyhöz mentem el. Ő - miután hosszan beszélgettünk - egy nayon enyhe nyugtatót írt fel, egyik hozzáértő ismerősöm is megerősítette, hgy az egyik legenyhébbet, ami létezik. Mindemellett a lekemre kötötte, hogy 2 nap múlvva keressem, hogy ézem magam, illetve ha a gyógyszerrel kapcsolatosan bármi rendelleneset érzek, azonnal hívjam fel.

Természetesen az első beszélgetést követően, a gyógyszer szedésével párhuzamosan hetente eljártam hozzá.

Beszélgettünk - elsősorban én beszéltem, ő segítő kérdéseket tett fel, amik a helyzet továbgondolása felé vezettek, alapvetően csak kísérte a gyógyulási folyamatot. (Szóval ez a módszer azt hiszem, inkább a pszihológusok módszeréhez hasonlít.)

A gyógyszer abban segített, hogy éjszaka ne a veszteségen kattogjon az agyam, nyugodtabban tudjak aludni. Összesen talán 6 hétig szedtem. Mikor úgy éreztem, már nincs szükségem rá, a doktornővel megbeszéltük, hogy tegyünk próbát nélküle. Siker volt. :-)

Kb. 8-10-szer jártam nála. Emlékeim szerint 10 e ft egy alkalom. Nem kevés, de a lelki egyensúlyodról (és a jövődről) van szó...

Egy szó mint száz, egy igazi LÉLEKGYÓGYÁSZ - akár ovosi papírja van róla, akár egyéb - ha lelkiismeretesen, gyógyító szándékkal foglalkozik Veled, nagyon sokat segíthet.

Ha a Te helyzeted az enyémnél súlyosab, persze 10 alkalomnál többre lehet szükség.

Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy Édesanyád próbáljon érdeklőni jó szakember után, aki - ha nagyon szükséges -, ír ugyan fel gyógyszert, de elsősorban Téged akar meggyógyítani, nem pedig a tüneteidet elfedni a gyógyszerekkel.

Szerencsés vagy, hogy Édesanyád így ál a kérdéshez, és nem hisztinek tartja a az állapotodat, és nem tartja "cikinek", hogy segítséget kérjetek! :-)

Sok sikert, hasonlóan lekiismeretes Lélekgyógászt és mielőbbi gyógyulást kívánok!