HELP! Meg akarok változni, ismerem a problémáim forrásait, de nem tudom, hogy hogyan kezdjem. NAGYON hosszú lesz, de kérlek olvassátok el! (? )

Megpróbálok mindent ide besűríteni. Először is: sziasztok, 17 éves fiú vagyok. A gondom az, hogy borzasztóan magányos vagyok, ki akarok törni. Átlagos hétköznapjaim így néznek ki: hazajövök iskolából, ahol csak néhány emberrel vagyok jóban, pihenek, megyek edzésre, visszajövök és kezdem előről. Már itt vannak gondok: az, hogy itthon szinte mindeig egyedül vagyok (testvérem egyetemista, gyakorlatilag csak aludni jár haza, szüleim általában elfoglaltak) és ez eléggé nyomasztó, főleg, mert nagy a ház. Tudom, hogy ez viccesen hangzik, de ha az ember egyedül van, már a legjobb jólétet is aranykalitkának fogja fel.

Na mindegy, megyek tovább. Szóval mindig is egy intellektuális gyerek voltam, mindig a könyvek kötöttek le, a természet dolgai érdekeltek, és ezért elég okossá váltam. Elnézést a szerénytelenségemért, de vázolni szeretnlm a helyzetet. Mivel ilyen okoska lettem, ezért az osztályomban (általánosban) kitűntem, és sikerélményeim voltak mindig is a tanulásban, de! Olyan suliba jártam, ahova csupa rossz hátterű gyerek ment és a végén egyik pillanatról a másikra mindenki megutált, részben gondolom az eszem miatt, részben az anyagi háttér miatt, részben azért, mert én nagyon elutasítottam azokat a "menő" dolgokat, amiket ők csináltak -gondolom nem kell részleteznem- és ez lerítt rólam. Szóval ezért eléggé kiutáltak, és a végén ez már nagyon durván elfajult, meg akartak verni, ilyenek. Ez 14 éves koromban volt. Csak azért írom ezt az egészet, mert az lett ennek a következménye, hogy állandóan otthon ültem, mivel a sulis társaság nem volt opció és ezért a természethez fordultam, és tanulgattam egy bácsikától, csak hát ezért nagy árat fizettem: a miatt a pár hülye miatt, akik kiutáltak, az egész fiatalságot eltaszítottam magamtól (merthát mondanom sem kell, hogy miután engem is utáltak, én is hasonlóan álltam azután mindenkihez), nem mentem bele semmi buliba, és elszálltak felettem az évek. Burokban éltem. Mentem minden nap az erdőbe, nem volt semmi: se kocsmázás, se eljárás, se nyaralás haverokkal (mivel nem voltak), se lány, se csók. Annyira belém ivódott, hogy különc vagyok, mert annak tartott mindenki, így az is lettem, hogy már csak a természetben éreztem jól magam. Ahol lakok, nincsenek nagyon fiatalok, de abban az állapotban amúgy se tudtam volna barátkozni. Most se nagyon. A lényeg, h abszolút nem is voltak emberi kapcsolatok, tényleg csak 1-2 haverom volt. Aztán jött a gimnázium, ahol az első benyomást nagyon jónak akartam, görcsösen meg akartam felelni, ezért poénosra próbáltam venni a figurát, és összességében sikerült hülyét csinálnom magamból azt hiszem. Ezt később kijavítottam nagyjából, mert jóba lettem egy kisebb csoporttal, de csak év végére sikerült. De úgy érzem, hogy ott is megjátszom csak magam. Meg mindenki előtt, mert ha látnák valójában, hogy egy kis gyenge féreg vagyok, igazi barátok nélkül, élmények nélkül, fiatalság nélkül, akit nagyon kiakasztottak egy előző helyen, akkor azt hiszem, hogy megvetnének. Most itt vagyok 17 évesen, és a következő a helyzet: minden nap rágódok, hogy nem volt fiatalkorom, hogy elcsesztem az életemet, és ez önmagában nem lenne probláma, de mivel eddig nem volt, attól tartok, hogy nem is lesz, hiszen nem alakítottam ki baráti kört, meg ugye megundorodtam a korombeliek nagy részétől, tele vagyok komplexusokkal, amit nem tudok visszafordítani. Nincs fiatalság-érzetem. Nem annyinak érzem magam, amennyi vagyok. Hogy mehetnék el egy partizós helyre, amikor sose mentem még, tehát nem tudom, hogy kell ott viselkedni, és ez a tudat már önmagában elég, hogy hülyén érezzem magam, plusz ember sincs, akivel elmenjek, hála a bezárkózottságomnak, meg annak, hogy az olyan típusú emberrel szemben már alapból támadólag lépek fel tudatalatt, hiszen ezek tettek egykor tönkre. Aztán meg van egy csaj is, aki nagyon tetszett, de egyszerűen kiégett bennem minden, mert: mint mondtam, a belépőmmel leégettem magam, és ami azután jött azzal is, úgyhogy a csaj "bekategorizált" ilyen hülyének, és összejött mással az osztályból. Úgyhogy nem is igazán ismert meg. Lehet, hogy meghatódna, ha tudná, hogy hogyan érzek, meg mennyire fáj, de honnan tudná meg?

Szóval most itt vagyok azzal a tudattal, hogy nem csináltam semmit, ami fiatallá tett volna, nem jártam még buliban, nem tudom igazán, hogy milyen emberek között, nem voltam még viszonzottan szerelmes, nem csókoltam még lányt, és nincsen olyan barátom, akivel minden nap lóghatnék. És most amolyan "fuck love"-korszakban vagyok: azt látom állandóan, hogy fogja minden korombeli egy lánynak a kezét, a suliban mindenki mindenhol smárol, terítéken van állandóan, hogy ki mikor, kivel, hogyan. Hallom, hogy milyen könnyne jönnek össze emberek. Én nem álmodozom nagyon komoly dolgokról, de nem értem, hogy mi van vagy mi nincs bennem, ami miatt 17 évesen még egy lány sem nézett rám. Mindenkinek van vagy volt már valakije, mindenki meséli a nagy dolgait, és ami hihetetlenül idegesít, az az, amikor valaki szakít, vagy úgy szerelmes, hogy nem viszonozzák, és akkor azt az illetőt kötelező sajnálni, mindenki vigasztalja, stb. Elhiszem, hogy szar, de könyörgöm, kinek szarabb, mint nekem???!!! Mutassatok már még egy olyan lúzert, mint én! De ezt nem érzi át senki, pedig én nem panaszkodnék, ha szakítanék, inkább örülnék, hogy egyáltalán volt valakim.

Most már ott tartok, hogy valahányszor meglátok egy párt, ölni akarok. Ne ítéljetek el kérlek, mert nem vagyok ilyen eredetileg, de most már tényleg kezdek kikészülni, főleg, hogy minden lány sír, hogy neki normális meg érzékeny kell, -és hát könyörgöm, ha valaki olyan, aki nemet mond a cigire, igent a tanulásra, beb*szás helyett a természetbe jár, okos, érzékeny- nem normális, akkor ki az? És ehhez képest hamarabb jönnek össze emosokkal meg ifjú alkoholistákkal, mint velem. Szóval most már igazából nem hiszek magamban, mert itt az eredménye, hogy meddig jutottam a "normális" életemmel. Semeddig. És minden szerelmespár, akit a suliban látok, mélyebbre lök, és egyre kevesebbre tartom magamat. Hazafele menet ha ilyet látok, felhúzom a kapucnimat üvöltetem a legkeményebb zenéimet, és olyan bunkó vagyok mindenkivel, ammennyire csak tudok. Az elején csak néha fordultak meg fura gondolatok a fejemben, ma már minden nap, ha hazajövök öngyilkosságon gondolkozom és sírós hangulatom van egész nap. Nem is látok jövőképet, hiszen semmin nem estem túl, amin már túl kellett volna, és beilleszkedni sem tudtam. Annyira jól látom, hogy rengeteg mindent hagytam ki, amiket már sose pótolhatok be, és ha nem esek át olyanokon, mint a szerelem, akkor a belsőm se fog érni a korral.

Azért látok még reményt, mert most például közösségi programban voltam, és az ilyen napokon feldobott vagyok, és egész más szemmel nézem a világot, úgyhogy azt látom, hogy az egész hangulatfüggő. Vagyis ha ilyenné szervezném az életemet, akkor előbb-utóbb kimásznék a szarból, és még normális ember is lehetne belőlem. Viszont, egy ilyen után is egy hét tehetetlenség visszalök ugyanoda, ahol voltam. És félek. Mert megy az idő, és egyre több mindenből maradok ki, mindjárt 18 leszek, és még szerelmes se voltam. Aztán már soha nem leszek fiatal. És tényleg félek, hogy egy mélyponton őrültséget csinálok. Nem akarok meghalni. Csajozni akarok, bulizni (mértékkel), szerelmes lenni, azt akarom, hogy rám figyeljenek, célokat akarok, fiatal akarok lenni. Mert érzem, hogy nagy energiák vannak bennem, -hisz mondtam, hogy valamikor társasági lény voltam, és még belül mindig annak érzem magam és az is akarok lenni- de nem tudom felszabadítani őket. Én is akarok valaki lenni, érni akarok valamit, és be akarom bizonyítani, hogy az én utam is járható, és azt akarom, hogy a csajok végre meglássák bennem azt, akire szükségük van.

Köszönöm mindenkinek, aki végigolvassa, elnézést a hisszúságáért, minden válasznak örülnék, írjatok kérlek!

Ui.: még annyit fűznék hozzá, hogy voltam szakembernél, több helyen is, de igazából nem tudom nekik úgy előadni, mint ahogy itt levezettem, és szerintem nem is éri meg.