Semmi okom rá! Akkor mégis miért van ez velem?

Pánikbetegség, depresszió, Somatisierungsstörung (nem tudom magyarul), mindez 18 évesen.

14 évesen költöztem édes anyukámmal külföldre, egy jobb élet reményében. Magyarországon elég szegényesen éltünk, hiába dolgozta ki a lelkét anyukám, mint egyedüli pénzkereső. Bátyám 10 évvel idősebb nálam, meglett ember létére mégsem segített akkoriban anyukámnak, helyette elszedte a pénzét és drogokra költötte, amibe majdnem bele is halt (nem néhány cigarettáról, hanem heroinról beszélünk). Apukám 9 évesen hagyott el minket, aminek mindenki örült, ugyanis anyukámat és engem is vert, lelkiterrorban tartott minket. Bátyám ilyenkor nem tartózkodott otthon, próbált a lehető legritkábban otthon lenni (amit meg is értek). Eladósodtunk ezért kiköltöztünk nagynénjémhez, aki már 20 éve él itt és innen próbálta fizetni anyukám a számlákat.

Nagy küzködéssel járt a beilleszkedésem, de "valamennyire" sikerült. Anyukám megismerte a mostani barátját, összeköltöztünk a középiskola kezdésével.

Az első pár évben, ami -mindenki szerint a legrosszabb - nem érzetem olyan rosszul magamat, mint mostanában.

Még most sincsenek barátaim, magányosnak érzem magamat. Reggel hatkor kilépek a lakásból és este hatkor érek haza (a magas számú gyakorlati óráim és az iskola távolsága miatt). Utána tanulok, fürdök és eszek. Az elmúlt pár évem csak így telt. Hétvégén (meg úgy mindig) itthon vagyok, általában egyedül.

Az egyetlen szórakozásom, hogy külföldi youtube tartalomgyártókat nézek, akik végigvlogolják életüket és beleképzelem magamat a helyükbe.

A szívem szakad meg látni az osztálytársaimat egy buliban, mikor kiposztolják. Irigykedem. Engem soha sem kérdez meg senki, hogy van-e kedvem vele tartani egy kávéra iskola után. Láthatatlan vagyok mindenki számára. Félek telefonálni ismeretlen emberekkel, nem merek beszállni a telt közlekedési eszközre, ha kell várok fél órát is.

Azért írtam le viszonylag röviden a múltban történteket, hogy látszódjon a viszonyítás a mostanhoz képest. Nem nélkülözök, van egy szép szobám, amit én rendezhettem be, van mit ennünk. SEMMI OKOM NINCSEN ILYEN ÁLLAPOTBAN LENNI! Másoknak sokkal rosszabb. Mégis, annyira kikészít ez a folyamatos egyedüllét és az, hogy nem vesznek észre az emberek. Pedig nem tartom magamat rossz embernek. Kedvezményezni nem szeretek, mert nem is tudom hogyan kéne. Január végén kezdek el járni pszihiáterhez. Nem érzem itthon magamat, se itt, de még Magyarországon sem. Nem találom a helyemet sehol.

Régebben szépen felöltöztem az iskolába, enyhén kisminkeltem magamat, parfümöt is használtam. Ma már nincs kedvem, elhagytam magamat.

Mit tegyek? Egyre több éjszaka riadok fel pánikrohamok miatt, az alvás paralysisról nem is beszélve.

Mikor anyukámnak meséltem ezekrôl az volt a válasz, hogy "tennem kell valamit, az emberek azt fogják hinni, hogy megôrültem, ha most orvoshoz kezdek el járni". De nem tudok mit tenni, próbáltam már. Jónak mondanám a viszonyunkat, hiszen nekem csak ô van (mégha ritkán is találkozunk a munkája és az iskolám miatt). Csak egy kis együttérzésre vagy egy kis megértésre várnék a részérôl. Nem tudom, hogy kibírom-e.