Mi van velem? Mégis beteg lehetek?

Előre is szeretnék bocsánatot kérni az össze-visszaságért, és az esetleges helyesírási hibák miatt!

Több mint egy hónapja elég pocsékul vagyok. Feb. 29-én bántottam magam először. Körzővel.

Főleg akkor érzem rosszul magam, mikor hazaérek, de ez az érzés estére erősödik fel igazán. Úgy érzem egyedül vagyok, senki sem szeret, mindenkinek jobb lenne nélkülem. Vannak barátaim, de ez nem változtat az érzéseimen. Az utóbbi egy hónapban (főleg első két héten) szinte fizikai fájdalmat éreztem... Rengeteget sírtam. Hogy miért, nem tudom. Egyszerűen csak jól esett.

Utálom magam. Szar ember vagyok. Sírás közben mindig két gondolat járt a fejemben. Az egyik az, hogy véget kellene vetni a szenvedésemnek, mindenki jobban járna, ha én nem lennék. Biztos sokan örülnének is, ha végre meghalnék.

A másik meg az, hogy mi van ha ezzel fájdalmat okozok a szeretteimnek? (Tudom, elég valószínű.) Ráadásul annyi mindent szerettem volna még csinálni az életben...

Majd középiskola után egyetemre menni, jó munkahelyet találni, összejönni életem szerelmével, az Igazival, majd két gyereket szülni és mindent megadni nekik... Hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt...

De ez úgy sem így lesz. Annyira utálom magam... Minden külső és belső tulajdonságom.

Senkinek nem beszéltem erről. Bár a sebeket már hárman is észrevették.

Nem akarom, hogy bárki megsajnáljon. Nem akarom, hogy szánalomból beszélgessenek velem. Nem akarok nyálas, lelkizős beszélgetéseket. SENKINEK sem kell ezekről tudni. Csendben szenvedő típus vagyok. Nem akarom, hogy bárki segíteni próbáljon. Jól vagyok én így is.

Sokat olvasgattam a depresszióról, de biztos, hogy nem vagyok beteg.

Oké, sokszor eszembe jutott az öngyilkosság, sokszor elképzeltem, hol, mikor, hogyan tenném, de úgy érzem képtelen lennék rá.

Sokan mondják ilyen esetekre, hogy ,,előtted még az egész élet", igen, ez így is van. Viszont nem akarok így élni. Félek a változástól... Jövőre új iskola, új osztálytársak... És az sem éppen pozitívum, hogy a fiú, aki annyira érdekel már 2014 októbere óta, tökre máshová akar menni továbbtanulni. Lehet, hogy már nem szeretem, de annyira megszoktam a reménykedést, meg hogy ott van a közelemben, hogy ha arra gondolok, hogy a nyári szünet ennek a végét jelenti majd... Borzalmas...

Emellett nem igazán érdekel semmi, nem nagyon tudok figyelni sem.

VISZONT: A suliban jó kedvem szokott lenni, mindig hülyéskedek a barátaimmal. Ezért gondolom, hogy semmi bajom... Hogy ez csak egy ilyen időszak. És őszintén szólva néha kifejezetten élvezem. Főleg azt, hogy fájdalmat okozok magamnak, mert tudom, hogy megérdemlem.

A korom miatt senki ne akadjon fennt! Köszönöm!

14/L