Köszönéstől való félelem?! Mit tehetnék ellene? Van egy hatalmas problémám, ami mára már odáig fajult, hogy elég rossz irányban befolyásolja az életem! (Egy kicsit hosszan magyarázok lentebb. )

Ugye minden tini átesik azon a korszakon, mikor a csókolom, mint köszönési forma már nem állja meg a helyét, de a Jó napot kívánok meg még idegen.Valamint nem tudjuk eldönteni, hogy kinek mehet a szia vagy a helló.ebből egy idő után mindenki kinő és felnőtt korunkra "megtanuljuk", hogy kinek hogy köszönjünk.Sajnos velem nem ez történt...

Én a mai napig gondban vagyok ezzel és úgy érzem, hogy túlnő rajtam ez a dolog.

2015. júniusában érettségiztem le, és azóta nem tudok elmenni dolgozni.Nagyon rosszul érzem magam emiatt, mert nem akarom, hogy azt gondolják az emberek, hogy holmi munkakerülő vagyok, vagy a szüleimen élősködök,mert ez nem igaz.Mindent magamnak fizetek a spórolt pénzemből, csak egyszer az is elfogy.Valamint egyáltalán nem is egészséges, hogy nem járok el sehova, a munkát is beleértve.

De nem csak a munkavállalás terén okoz ez gondot:

-A harmadik emeleten lakok, és addig nem merek elindulni lefelé a lépcsőházban, amíg nem tudom 100%-osra, hogy nem találkozok senkivel, mert egyszerűen én egy nagy tragédiának élem meg a köszönést.

-Ha például egy olyan helyre kell mennem, ahol még soha nem voltam, nem merek bemenni, mert félek, hogy mi van ha hirtelen szembetalálom magam egy emberrel és rosszul köszönök neki?!Ugyanez van, ha boltba kell bemennem: mindig előreküldöm anyukámat, vagy a barátnőmet, mert így legalább addig van időm gyorsan megfigyelni az eladót/pénztárost.Egyedül nem is szoktam ilyen helyekre menni.

-Az egyik legrosszabb ebben az, hogy egy kicsit nehezen ismerem fel az embereket (nem tudom megjegyezni az arcvonásokat), akiket ismerek és emiatt mindig félek, hogy nem ismerek fel valakit, akinek köszönnöm kéne.

-De ez arra is igaz, hogy mi van akkor, ha én köszönök és az az illető, akinek köszöntem nem szól semmit?!(pl. : egy volt tanárom)

A munkától is azért félek, mert én még mindig ott tartok, hogy nem tudom kinek hogyan köszönjek.Félek a leégéstől és a megalázástól.A "sziához" nincs elég önbizalmam, a "Jó napot kívánok" meg nem minden szituációban megfelelő (mint, ahogy a szia sem).

Szerintem ez nálam ez ott kezdődött, hogy:

16 éves koromban szakmunkás iskolába jártam, és kötelező gyakorlat is volt.Amikor odakerültem az egyik kisebb áruházba, az egyik ruházati boltba, ott mindenkivel meg lett beszélve, hogy kit tegezhetek és kit nem, de ez akkor ott valahogy értelemszerűen jött.De abban a pillanatban leesett, hogy nem csak az az egy üzlet van az épületen belül, így más dolgozókkal is találkozni fogok (raktár, öltöző, mosdó, folyosó).Elöször még a fiatalabbaknak is Jó napot kívánokkal köszöntem, aztán már volt akinek sziát is mertem köszönni, és utána jött az, hogy már össze-vissza köszöntem mindenkinek, mert nem mertem csak sziát köszönni.Ahhoz sem volt elég bátorságom, hogy megkérdezzek néhány embert, hogy tegeződhetnénk-e.

Annyira megmaradt bennem ez az össze-vissza köszöngetés, hogy a mai napig ezt csinálom, és úgymond nem nőttem ki belőle.Nagyon megvisel lelkileg, mert amennyire csinálni szeretném a dolgaimat, annyira megakadályozom magam ebben.Egy szerencsétlen senkinek érzem magam emiatt, mert ez egy olyan egyszerű dolog és mégis ennyit problémázok rajta.Mielőtt még írnátok, hogy menjek el pszichológushoz, megsúgom, hogy már voltam kettőnél is és egyik sem segített.Már nem tudom, hogy kihez fordulhatnék.Azért jöttem ide, hogy hátha tudtok adni egy kis segítséget vagy tanácsot, tippet, hogy mit csináljak.

Legyetek szívesek értelmes válaszokat adni, aki csak hülyéskedni szeretne, annak ott a humor kategória!

A válaszokat előre is köszönöm!

20/L