Mentálhigiénés terápia, hogy "néz ki"?

Köszönöm a válaszod!

Persze, tudom, hogy nem én döntöm el, távol álljon tőlem, a mentálhigiénés terápiát is javasolták, csak azért kérdeztem. Nem akarok én itt intézkedni.

Mostanában tesóm is trombózistól fél, pánikbeteg.

Igen, nem a legjobb, ha csak úgy bedobnak, viszont csókolom anyum kezét-lábát (:D) mikor anno hisztiztem, hogy nem tudok bemenni iskolába (nálam háát nem tudom, hogy pánikolás volt-e vagy sem, de hányingerrel és hát na..hasmenéssel párosult) és egy-két ilyen alkalom után megfogott a kolléganőjével, beraktak a kocsiba és elvittek a suli elé, én zokogtam..megvárták míg bemegyek. első 3 alkalom tényleg nagyon de nagyon szörnyű volt, haragudtam is anyumra nagyon, "utáltam" is, viszont ahogy kezdtem megszokni a légkört, és engedett a "dac" (márpedigénhazamegyek) bennem, és megismertem 1-2 embert sokkal könnyebb volt. Nem mondom, hogy örömmel mentem, de nem okozott olyan nagy problémát, mint az a pár nap. Ha akkor és ott a könnyebbik utat választják (azt amelyiket én választottam) akkor biztos iskolázatlan maradtam volna. Hisz ha az első akadálynál megtorpanunk, akkor a többin hogyan is juthatnánk át?!

Állítólag nálam tudatalatt, érzelmi alapon keletkezett ez a "szemétség"(nővéremmel nagyon szoros kapcsolatban állunk születésemtől fogva), hogy láttam a tesómat, mi történt vele bla bla..nem tudom. Én voltam Pesten egy 9 napos csoportterápián (bentlakós). Tetszett az ötlet amíg anyum ott volt velem, aztán mikor elment, "ott hagyott", először teljesen kivert a víz, aztán úgy éreztem mintha elfagynának a végtagjaim. Akkor bejött a szobába hozzám a doki és elbeszélgetett velem, hogy megnehezítem a saját helyzetem, és ha kicsit "engednék" akkor könnyebben menne számomra az ottlét. Persze egyből nem lettem happy, egész este bőgtem, hogy haza akarok menni, de persze nem jöttek értem. Aztán 1-2 nap múlva mikor már beletörődtem, hogy nem mehetek haza kicsit (elején magamra erőltetve, megjátszva) próbáltam nyitottabb lenni. A következő magán beszélgetés alatt a doki elmondta, hogy ez csak egy állapot, és ha észrevettem megszokás kérdése (is). Aztán mondta, hogy miután elhagyom az intézményt, fontos, hogy minden nap mozduljak ki, mert ha nem akkor rohamosan "romolhat" az addig javított állapotom. Azt is mondta, hogy természetesen nagy akaraterővel túl lehet ezen lépni, le lehet győzni, viszont ne ijedjek meg, de az érzések végig kísérhetik az életemet, csak tudni kell kezelni, és a legszebb meghatározás erre a szemét állapotra, hogy: EGY MINDENNAPOS HARC! és tényleg....ha már 2-3 napot nem mozdulok ki, olyan nehéz az elindulás..de hát muszáj... :( :)

ne haragudj, hogy egy regényt írtam, csak jól esett, és hátha másnak, aki ide téved kicsit ösztönzőleg hat.