Mi bajom lehet? (folytatás lent)

Egyszerűen utálok emberek között lenni, eddig is tudtam hogy nem szeretem a bevásárlóközpontokat, de ma úgy éreztem hogy majdnem megfulladok ennyi ember között...utálom amikor hangoskodnak körülöttem, ma már majdnem sírtam, az unokatesóim zenét hallgattak és táncoltak, és annyira idegesített, nem azért mert épp olyan állapotban voltam, mindig idegesít.

Nem bírom ha hozzámérnek, egyszerűen nem, még ha szeretek is valakit képtelen vagyok megölelni, vagy ha ő teszi úgy érzem megfulladok, és rosszul leszek tőle, egyfelől zavarba jövök, másrészt semmi értelmét nem látom.

Nem tudok emberek előtt sírni, ha piszkálnak néha eltörik a mécses, de úgy szomorúságból nem, amikor meghalt a mamám akit nagyon szerettem akkor sem tudtam, nagyon kiakart már jönni a temetésen is de visszafojtottam, ha sírnom kellet inkább bementem a wcre mert szégyeltem volna.

Az eszemre, a műveltségemre magamnak büszke vagyok de azt nem szeretem ha agyondícsérnek, és azt sem ha ócsárolnak.

Rávenni magamat hogy elmenjek bárhová nagy kihívás, még a közeli boltba is, egszerűen utálom, még az utcára se szeretek nagyon kimenni, a városba meg főleg nem. Az orvosi rendelőben is utálok várakozni, nem azért mert egyébként más dolgom lenne, hanem mert utálom ahogy néznek rám, mert úgy érzem hogy csúnyának tartanak.

Sokszor vagyok minden értelmes ok nélkül szomorú, van hogy ingeült vagyok olyankor utálom ha hozzámszólnak, akár annyit is hogy hány óra van.

Az osztálytársaimmal kapcsolatot kialakítani nem tudok, nem utálom őket, vannak akiket jófejnek tartok, de olyan iszonyú gátlások vannak bennem hogy nem tudok velük hosszasan beszélgetni, pedig egyébként van humorérzékem de ha poénkodnak velem csak leblokkolok, utána pedig csomó jó replika jut eszembe.

Nem vagyok egy jó beszélgetőpartner (csak a nagyon közeli rokonoknak) sokszor motyogok, főleg ha sablonkérdéseket kapok. Olyan hétköznapi témákról mint az időjárás nem tudok beszélgetni és utálom ha valaki megjegyzi h szép az idő vagy nem....utálom a bájcsevelyt a képmutatást.

Az emberekhez nem merek szólni, egyszer a trolin inkább egy megállóval arréb szálltam le mert nem mertem mondani az egyik utasnak h menjen arréb. Erről jut eszembe utálom a tömegközlekedést, utálok felszállni, utálom ha rámnéznek, végig azon idegeskedek h aki épp rámnéz az mire gondol...A búcsúkat, az augusztus 20.-át, a majálist is utálom, kb. 10 éves koromig még szerettem a fölhöz vertem magam h a szüleim vigyenek el, de ma már szenvedés lenne egy ilyenre elmenni...Az utóbbi kb. 3 évben egyre jobban elment a kedvem mindentől, 1 éve még voltak terveim a jövőmre nézve de most beláttam hogy ilyen mentalitással nem nagyon tudok elhelyezkedni olyan terülten ahol beszélni kell, emberek körül lenni, teljesen kilátástalannak érzem a jövőmet.

Utálok iskolába járni, nem a tanulás a lefőbb gondom, bár 4es tanuló vagyok, de nagyon sokat szoktam stresszelni rajta, inkább azzal h nemtudok beiilleszkedni az osztályba, senkivel sincs gondom de barátim nincsennek, sőt beszélgetőpartereim sincsennek.

A koromhoz képest (17 vagyok) furcsa ízlésem van, a régebbi filmeket, zenéket szeretem, és csak az idősebb férfiakhoz vonzódom, elnem tudnám képzelni magamat egy kormbelivel, nagyon ritka az olyan fiatal aki kicsit is tetszik, eddig két 40 év körüli tanártomba is úgymond "szerelmes" voltam/vagyok. Sok férfi tetszik, de azt nehezn tudom elképzelni hogy valaha férjhez megyek, vagy lesz valakim, egyszerűen képtelen vagyok kimutatni hogy szeretek valakit, pedig a romatikus filmeket szeretem, és tetszik h szeretik benne egymást.

A kortársaim között lenni mégjobban nem szeretek, ott végképp kisebbségi komplexusom van, mikor ittvannak pl unoktesóim inkább kimegyek a felnőttek közé.

Nem tudom hogy mi a bajom, hogy miféle komplexusaim lehetnek, esetleg depressziós vagyok, szociális fóbiás, asszociális? Régen nem voltam ilyen, soha nem voltam nagyszűjú, ripacskodó, de szerettem játszani, beszélgetni...

Bocsi a regényért, és köszi ha elolvastad:)