Ha a húszas éveim elejére nem lettem sikeres és a magánéletem is teljes csőd akkor van még értelme küzdeni és próbálkozni?

Kedves L!

Hasonló cipőben járunk.. Engem is két hete hagytak el, és nagyon padlón vagyok. Az ember ilyenkor mindent sötéten lát, kicsit sajnálja is magát, fetreng még egy ideig a padlón aztán szépen lassan feláll. Én 34éves nő vagyok. Se lakásom, se autóm, se pénzem. Háromszor küldtek padlóra úgy, hogy egy szál bőrönddel jöttem el, elveszítettem a szüleimet, a lányomat, testvérem barátaim nincsenek, egyedül állok a világban. Kitűnő tanuló voltam világ életemben, aztán mégsem érettségiztem le, szakmát is csak felnőtt fejjel szereztem. Mégis előre nézek, célokat tűztem ki magam elé és talpra akarok állni. Ahhoz soha nincs késő.. Még 70évesen sem.. Nézz csak körül.. Milyen sokan járnak felnőtt fejjel iskolába, milyen sokan keresnek társat túl a negyedik vagy az ötödik x-en is.. Nem gondolnám hogy 23 évesen számodra itt a világvége.. Gyászold meg a kapcsolatodat, aztán kezdj el kitűzni célokat magad elé. Eleinte csak kicsiket, aztán meglátod egy idő után önmagadra találsz és nem lesz számodra legyőzhetetlen akadály..

Szerintem ezen többé-kevésbé mindenki átesik, amikor kezd felnőni. Ekkor realizálódik, hogy egy csomó gyerekkori álmunkat nem tudjuk megvalósítani, illetve hogy egy csomó nálunk fiatalabb ember sokkal tehetségesebb nálunk, és őket már soha nem fogjuk tudni utolérni.

Ekkor sem szabad kétségbeesni, az ember előbb-utóbb megtalálja, hogy miben tud érvényesülni. Én is nagyon jó tanuló voltam még középiskolában, sőt, országos első versenyeredmények, meg ilyenek. Aztán építészkarra kerültem, ahol elég nagy pofonként ért, hogy sokan sokkal tehetségesebbek nálam, és ott bizony csak átlagosnak számítok. Teljesen elvesztettem a motivációmat, ott is akartam hagyni, aztán éppen csak elvégeztem valahogy 7 év alatt.

Az egyetem után aztán munka mellett beiratkoztam egy posztgraduális képzésre. Most ott tartok, hogy egy szűk szakterületen én vagyok a szakértő nemcsak a cégnél, de kb. a városban egyedül. Mostanában kezd megtérülni a rengeteg befektetett munka, pedig már 30 felé közelítek. Ja és mondanom sem kell, a munka mellett egyetem című játék eléggé a magánéletem rovására ment. Szóval te 23 évesen még teljesen jól állsz.

24 éves vagyok. A velem egyidősek nyelvvizsgával, autóval, egyetemi végzettséggel vannak, összeköltöztek a barátjukkal, sokuk már gyereket is vállalt.

Én itt vagyok egy szép, de rosszul kereső szakmával (ápoló). Szállón lakok. Van barátom, de ő is csak nemrég kezdett el dolgozni, összeköltözésre esélyünk sincs (olyan kevés a keresetünk). A munkahelyen lelkileg megnyomorít a közvetlen felettesem és az egyik munkatársam, akik szerint semmi nem jó, amit csinálok. A betegek viszont nekem mondják el a bajaikat, csak miattuk csinálom még az egészet. A másik osztályról, ahol jobban fizetnek elment egy ember, másikat keresnek. Kértek, hogy menjek át, de sajnos nem titokban, megtudták a többiek. Azóta tőlük is megy a susmus a hátam mögött, haragszanak.

Nincs időm, nincs pénzem, nem lesznek soha gyerekeim és családom ha ebben az országban maradok. De egyszerűen nincs szívem itt hagyni az öregeket, nem akarom, hogy átéljék, amit én, hogy mindenhonnan csak s...berúgást kapjanak. Legalább egy embertől kapjanak jót, én így gondolom.

Szóval nem vagy egyedül azzal, hogy nem értél el semmi kimagaslót. Az meg nem a világ vége, hogy még nincs párod. Nekem van, de alig látom és nagyon nagy esélyünk igazi közös életre. Én nem tudok megalkuvó lenni, valakit a pénzéért választani. Viszont az igaz szerelem nem válogat és akit szeretek, az szintén szegény.

Én a többiekkel ellentétben biztatnálak. Én is ugyanitt tartok mint te, korban is stimmelek. Ha másokra irigy vagy, akkor valszeg valamit el szeretnél érni,amit ők elértek. Valami hiányzik,ami nekik megvan. Egy dolgot tudsz tenni, kitűzöd a célokat,harcolsz értük,és eléred. Lehet hogy sokan ennyi idősen előrébb vannak mint te. És? Attól még neked is összejöhet, ha teszel érte. 23 évesen az elején vagy. Még bárhogy alakulhat az életed. Sőt, később is, akárhány évesen. Mindig lehet változtatni,ha valami nem megfelelő. Ha most sírsz és a többieket nézed, nem jutsz 1ről a kettőre. De ha most hideg fejjel átgondolod és teszel a dolgokért, előbb utóbb sikerülni fog. Nem mindenki indul ugyanonnan. Engem a saját családom tett tönkre lelkileg, gyógyszereken élek. Semmi nem jött össze az életemben,se nyelvvizsga,se diploma,se magánélet, semmi. Barátnőmnek szerető családja van, onnan kezdi az életet,hogy saját lakása van mert a szülei jól keresnek és vettek neki egyet. Sokszor mások semmit nem tettek azért,amijük van. Neked, vagy nekem pedig tenni kell. Ez elég igazságtalan,de attól még elérheted azt, amit akarsz.

Én éveket pazaroltam el azzal, hogy mindig más embereket néztem és irigykedtem, a saját életemmel pedig emiatt nem tudtam haladni, nem értékeltem a sikereimet. Ha akkor ráfekszem a dologra, már sokkal előrébb lennék. Most munkát vállaltam, tanulok a két nyelvvizsgámra és pszichológushoz járok,hogy helyretegyem az életem meg a lelkem. Egy év és mind pipa.

Kezdd el Te is! Sosem késő! Sok sikert! :) (ja,és ezt egy gyógyszereket szedő depressziós írja neked. Látod, semmi sem lehetetlen:D )

Írhatsz privátot am.

Anonim (de nem alkoholista:D)

(Ja és még egy dolog,ami engem akármilyen gonosz dolog is,de felettébb megnyugtat: az az ember aki 23 évesen a szemedben a legsikeresebb, lehet 40 évesen egy magányos, minimálbéres, reményvesztett ember lesz, mert fordult a kocka.)

Amúgy meg mindennek a lelki egészség az alapja. Jól teszed hogy jársz pszichológushoz. A kognitív terápiának tényleg van értelme és haszna. (az analitikussal keserű tapasztalataim vannak)

előző voltam :D