Kissé kiborultam, segítenél?

Az a helyzet, hogy nem igazán olyan volt a gyerekkorom, mint amilyet szerettem volna. A szüleim mind a ketten isznak, és gyakran veszekednek. Ez mindig így volt, a régi időkből csak a nagy, hétvégi veszekedésekre emlékszem, arra, hogy sírtam a testvéreimmel együtt, arra, amiket a szüleim egymás fejéhez vágtak, arra, hogy az anyám egyszer fogta magát, és elment itthonról, otthonhagyott minket a részeg apámmal. Azt hittem, sikerült magam túltenni ezen, de mostanság minden egyes nap beugrik egy kép arról például, amikor az anyám egy késsel fenyegette meg apámat, és azok a pillanatok, amikor egymás helyett engem szidtak. Volt, hogy kijelentették, hogy ők tulajdonképpen fiút akartak, és a nagyapám is mindig csak azt mondogatta, hogy csak a terhére vagyok, meg hasonló szépeket.

Nagyon rossz érzés visszagondolni erre, főleg, hogy senkinek nem beszélhettem erről, ez volt az a bizonyos „családi titok”. Nem kérhettem segítséget senkitől, csak a testvéreimre számíthattam, de mivel ők idősebbek, mint én, hamar elköltöztek.

Nem mondom, hogy csalódtam bennük, teljesen megértem, hogy nem akartak ebben a pokolban maradni, mégis úgy éreztem, nekem már semmim sincs, amiért élnem érdemes. A nagyapám meghalt, a többi rokonommal pedig csak temetéseken találkozom, ahol aztán együttérzést utánzó tekintettel végigcuppantják a rúzsos szájukkal az összes gyászoló embert.

Szóval, mivel úgy gondoltam, senkinek sem vagyok fontos, teljesen elszigetelődtem mindenkitől, volt egy időszak, amikor senkihez sem szóltam, nem ettem, a jegyeim romlani kezdtek. Anorexiás lettem, aztán mivel az otthoniak megelégelték ezt, dacból enni kezdtem, de ahogy híztam, úgy csökkent az önbizalmam, úgy éreztem, már nem vagyok ura önmagamnak, és hánytatni kezdtem magam. Három éve élek így…

Ez (számomra) még nem is lenne olyan nagy probléma, viszont egyre többet álmodom rosszakat, már, ha egyáltalán el tudok aludni. Egy-két órákat alszom éjjelente, és akkor is mindig azt álmodom, hogy a szüleim meg akarnak ölni, vagy, hogy őrült vagyok, és be vagyok zárva egy elmegyógyintézetbe, ahol az anyám az egyik ápoló, esetleg azt, hogy nagy, színes bohócok üldöznek. Így viccesen hangzik, de már félek elaludni.

Gyakran vagyok ingerült, de legtöbbször olyan üresnek érzem magam, hogy szó szerint nem vesznek észre az emberek. Nem szívesen beszélgetek senkivel, rosszul vagyok attól, ha azt kell hallgatnom, hogy ki mennyit ivott a péntek esti buliban.

Az össze-vissza evéssel tönkrevágtam az egész szervezetem, már mindentől fáj a gyomrom. Régebben igazi húsrajongónak mondhattam magam, természetes érdeklődéssel tanulmányoztam a vasárnapi ebédnek készülő csirkét belülről, de ha most erre gondolok, sírhatnékom támad, ahogy minden mástól is.

Azt hiszem, teljesen kikészültem, de még mindig nem tudok a környezetemben senkit, aki végighallgatná a nyavalygásomat, mivel a testvéreim sem szívesen emlékeznek vissza ezekre a dolgokra, és a barátaimnak – akik egyébként csodálatos emberek – is vannak gondjaik, mégsem panaszkodnak túl sokat.

Köszönöm, ha végigolvastad, kérlek, ha van időd és ötleted, írd meg nekem, hogy hogyan tudnám kiverni a fejemből ezt a sok hülyeséget...