Mihez kezdhetnék? 17 évesen ilyen dolgokkal küzdeni, és ez valóban csak a pubertáskor miatt lenne?

Mint írtam, 17 éves vagyok, és fiú.

Megpróbálom elmesélni a "történetem".

Évekkel ezelőtt kezdődött az egész. Már kiskoromban is furcsa, visszahúzodó típus voltam, az általános iskolában, még az óvódában is.

Voltak barátaim, sokszor éreztem jól magam, de nem gondoltam, hogy ide jutok, ahol most vagyok.

Sokat piszkáltak általánosban, volt, hogy fojtogattak, és azt videóra vették, kihajígálták a cuccomat az ablakon, és folyton bu zi-nak csúfoltak, azért, mert a lányokkal lógtam állandóan, a fiús dolgokat nem is szerettem.

Rengeteg szorongásom volt már akkoriban is, mikor pl. egy idősebb osztállyal volt közös óránk, és focizni kellett. Nagyon féltem olyankor. Emlékszem, volt olyan, hogy reggel mentem sulia, és az idősebbek feltartottak a folyosón, és nem engedték, hogy menjek a terembe, csúfoltak, és röhögtek rajtam. Mikor tesi órán rengetegen bámultak minket, és focizni kellett, és én nem tudtam, maga, a tanár is kigúnyolt, és akik néztek minet, utána azok is mind, hogy milyen nyomorék vagyok.

Nagy nehezen túléltem az általánost.

Jött a gimnázium.

A mentális betegségek egyre jobban jelentkeztek nálam. Már a gólyatáborba is alig mertem elmenni, iszonyúan féltem az emberektől, ha visszaemlékszem, mindenkit magasabbra valónak tartottam magamnál, teljesen megsemmisültnek, és egy senkinek éreztem magam a menő korombeliek mellett.

Végül mégis elmentem a gólyatáborba, ahol beleszerettem az egyik leendő évfolyamtársamba. Ekkor én még komolyan semmit nem sejtettem, mert az a valaki, az fiú volt. Meg sem fordult a fejemben, hogy valami nincs rendben velem.

Aztán elkezdődött a gimi. Az első hónapok nagyon nehezek voltak, gyorsan szereztem barátokat, nem ez volt a baj, de ez az önlebecsülés még akkor is elég keményen dolgozott bennem. Mikor már tudtam, hogy aznap tesi óránk lesz, és, ha még másik osztállyal is voltunk, iszonyúan féltem. Talán, aki ezt olvassa, feltűnik neki, hogy a "féltem" egyre többször megjelenik...

Mindeközben szenvedtem a viszonzatlan szerelem miatt azzal a fiúval kapcsolatban, hihetetlenül irigy voltam mindenkire, aki jóban volt vele, mert én is a barátja voltam, de miután talált menőbbeket, engem elhanyagolt.

Mindn este sírva aludtam el, nagyon fájt ez az egész.

Aztán egy idő után megint elkezdtem beszélgetni a fiúval Facebookon, és egyszer mondta nekem, hogy sulit akar váltani, másik városban akar tanulni.

Konkrétan összeomlottam. Mihelyst egyedül tudtam lenni, egyszerűen csak összeestem, és bőgtem megállás nélkül.

Egyik este muszáj volt kicsit kiadni magamból, így írtam az egyik lánybarátomnak, akinek rögtön leesett a tantusz abból, ahogyan írok, és ő szembesített vele, hogy én bizony meleg vagyok. Vagy ha az nem is, de mindenképp vannak ferde hajlamaim. Utána jöttem rá, hogy valóban, egész életemben a fiúkat nézegettem, a lányok iránt úgy nem is érdeklődtem, csak nagyon szerettem velük barátkozni, de minden téren a fiúk vonzottak.

Én, az okos fejjemmel, ezt rengeteg embernek elmondtam. Azt mondtam, hogy biszex vagyok, igaz, csak lányoknak, azoknak, akikkel nagyon jóban voltan, de talán nagyobb hiba az, hogy elmondtam annak a fiúnak is.

Hogy biszex vagyok, és, hogy szeretem.

Utána mondhatni, megjártam a poklot. Rengeteg embernek azt mondta, hogy bu zi vagyok, és hogy szerelmes levelet írtam neki, és mivel Facebookon írtam neki, még bízonyítéka is volt.

Nagyon összetörtem ismét, ez 9. év végén történt.

Ha jól emlékszem, azon a nyáron jöttek elő a betegségek.

Szinte egész nyáron a sötétben ültem, nem voltam hajlandó kimozdulni, féltem az emberektől, és előjöttek olyan gondolatok is, amik rettegésben tartottakm Folyton visszatértek, és nem tudtam szabadulni tőlük.

10. osztály elején beleszerettem egyik fiú osztálytársamba, akit a mai napig szeretek. Neki is elmondtan a dolgokat, de ő teljesen más ember volt, megtartotta a titkot, nem mondta el senkinek, tolerálta ezt az egészet, és próbált segíteni.

Elkezdtem járni pszichológushoz, mert mondtam a szüleimnek, hogy úgy érzem, szükségem van szakemberre, mert öngyilkossági gondolataim voltak, vagdostam magam, és a mértéktelen szorongást sem voltam képes elviselni.

A pszichológus igazából azt mondga, hogy semmi bajom nincs, ezt a ferde hajlamot sem hitte el, de igaz, rengeteg dologról nem beszéltem neki.

Ezért szakembert váltottunk. Egy másik pszichológushoz hordtak a szüleim, aki néhány találkozás után, küldött tovább pszichiáterheg, hangulatingadozás, kényszeres gondolatok, öngyilkossági hajlam, és szorongás miatt.

Ezek után nagyon sötét korszakomat éltem, sajnos nem írhatok le minden egyes apró részletet, pedig tényleg akkor állna össze a történet egésszé, lehet, hogy így zavarosnak tűnik.

Az a lényeg, hogy rászoktam a nyugtatókra, egy időben, éjszakára több szemet is bevettem. Rászoktam a cigire is.

Közben egyre erősödtek a kényszergondolatok, igaz, az antidepresszáns szedése alatt, egy picit a szorongás háttérbe vonult, de az öngyilkossági hajlamom nagyon megnőtt. Viszont erősödtem is, mert már ez az önlekicsinyítés elmúlt, mindenkivel jóban lettem az osztályban, nyílt titok volt, hogy én más vagyok, a lányok voltak azok, akik tőlem tudták, két fiú tudta még tőlem az osztályban, a többiek pletykából értesültek róla, de elfogadtak, nem piszkáltak miatta, szerettek így is. És ez jól esett.

De ott volt a szerelem, ami szintén vizsonzatlan volt attól a fiútól, pedig ő meg is ölelt sokszor, mikor szükségem volt rá, de nem tudott szeretni, neki a lányok kellettek. Én pedig egyre többre vágytam, és nem bírtam elviselni, hogy nem kapok viszonzást, és egy-két ember mondta, hogy sokszor hallják, hogy pletykálják rólam, hogy bu zi vagyok.

Ezek utám a gyógyszerszedés ellenére, visszatértek a kényszergondolatok. Egyre szorongatóbbak, egyre elviselhetetlenebbek.

Én pedig besokalltam. Nem bírtam ennyi tehert (mert még így is mennyi volt, amit kihagytam, hogy itthon, a családon belül is mik történtek, és hogy mennyire durva szorongásIm voltak), és kétszer volt egy-egy enyhébb öngyilkossági kísérletem, amik utám beutaltak a pszichiátriára.

Ott 8 napot töltöttem, de nagyon megtört a hely. Elvették a gyógyszereim, így a szorongásom a fellegekben járt, kényszergondolatok áradata bombázta az agyam, nagyon rosszul voltam. Szinte semmit nem ettem ott bennt, nagyon rosszul néztem ki. Azt állították az orvosok, hogy nincs semmi komoly bajom, csak egy kis emocionális zavar.

Igaz, én szépen kussoltam a kényszergondolatokról, meg a mértéktelen szorongásról, szinte semmit nem mondtam az érzéseimről az orvosoknak. Így nem is tudtak segíteni.

Mikor kikerültem onnan, visszamentem a suliba.

Úgy éreztem egy-két hétig, hogy talán fel tudok állni, egészséges lehetek.

Tévedtem. Ismét jött a nyár.Ami megint ledöntött a lábamról. Belepusztultam, hogy nem látom a fiút, akit szeretek, több mint 2 hónapig, egész nyáron szorongtam, azt hittem megőrülök, annyi kényszergondolatom volt. Mármint ezek a folyton visszatérő, írracionális, énidegen, baromság témájú gondolatok, amik szoktak lenmi a skizofréneknek is, csak én tudom, hogy ezek nem valósak, mégis kínoznak.

Jött a 11.

Ismét visszakerültem ahhoz a pszichológushoz, akihez legelőször jártam.

Belátta, hogy tévedett, és belátta, hogy bajom van, de azért, mert végre megnyíltam, és minden belső dolgomról igyekeztem neki mesélni. Miután igazából betekintést nyert a gondolataimb, mondta, hogy valóban felfedezhető a szorongás, és a kényszeres gondolkodás is, de nem csinált semmit, úgy gondolja, hogy ezt muszáj kibírnom, majd elmúlik kb. 22 éves koromra.

Közben tényleg egyre jobban lettem. Nem múlt el a szorongás, meg semmi, inkább úgy mondom, hogy hozzászoktam, tudok vele együtt élni.

Minden osztálytársammal megerősödött a viszonyom, azt érzem, hogy minenki szeret, tényleg bírják a fejem. A lányokat pedig egyenesen imádom. Nem, nem úgy, hanem velük lenni, barátkozni velük. A fiúk között nem is érzem jól magam, hozzájuk csak vonzódom, nem igazán tudok haverkodni velük.

Egyre jobban kibújik belőlem az, hogy igazából lányos vagyok.

Szeretek lányos lenni. Így érzem, hogy az vagyok, aki valójában vagyok.

Illetve akkor érzem ezt, amikor jól vagyok.

Mert attól, hogy megtanultam a betegsgeimmel együttélni, még nem jelenti azt, hogy néha nem kergetnek az őrületbe a démonjaim.

Kényszergondolatok, a mai napig is, sőt, szinte már csak az, ami a legjobban kínoz, de olyanok is megjelentek azóta, amik azok a tipikus, "Meg kell csinálnom/Nem szabad megcsinálnom ezt vagy azt, mert akkor ez meg az történik". És muszáj engedelmeskednem ezeknek a gondolatonak, különben iszonyú szorongás tör rám. Igaz, sokszor nem.yikerül megcsinálni, és olyankor bumm...

Közben a személyiségem teljesen megingott, tehát azt érzem, hogy bárki össze tud zavarnk bármivel, és szinte minden nap összeomlik az a kis belső váram.

Azóta beleszerettem egy másik fiú osztálytársamba is.

De a másik, akit már két éve szeretek, valentin napon ellökött magától. Bulizni voltunk, ittunk, és én rámásztam, és mivel ő is részeg volt, viszonylag hagyta. Csak ahogy bisszagondolt rá, azt mondta itt elég volt.

Azóta megint a barátom lett ő is, csak az, hogy szeretem, az tabutéma.

A másik fiúval szintén ugyanez.

A függőjükké.váltam. Olyan szinten, hogy már attól rosszul voltam, ha jött a hétvége, és nem láthattam őket 2 napig.

Nem is tudok mással ismerkedni, akivel lehetne valami, mert iszonyú félelmet vált ki belőlem, hogy akikkel ismerkedek azok nem azok a fiúk.

Nem vagyok képes mást szeretni. Csak hozzájuknszabad vonzódnom, és csak őket szabad szeretnem, különben az agyam iszonyú szorongást produkál. Ez nem tudom mitől lehet.

Mostanában megint rosszul vagyok, mert ismét közeleg a nyár, ami nekem a poklot jelenti.

Nem fogom őket látni 2 és fél hónapig. És nem lesz ami lefoglaljon, így a szorongás és a jényszergondolatok még nagyobb teret kapnak.

Az utóbni hónapokban nagyon komolyan edzek, ez is odáig fajult, hogy enyhe testképzavar alakult ki nálam. Nem merek sokat enni, sőt, vannak napok, hogy alig eszek valamit, mert rettegek, hogy dagadt leszek megint.

Én még így is annak tartom magam, de visszajelzésekből arra következtetek, hogy annyira nem vészes a helyzet, de én mégis annak tartom.

Nyáron fogok járni futni, és rengeteget fogok tornzáni, ahogy eddig is.

A jegyeim elég jók lettek így év végére, matekból félévkor 1,9 volt az átlagom, most 4,8-ra állok. Más tantárgyakból is javítottam.

Megint vagdosom magam, és n3ha megint beszek be nyugtatót, ha már ngyon nem bírom, de rá kell, hogy igyak, mert különben nem hat, már hozzászokott a szervezetem.

Most is meg vagyok fázva, de akkor ks el fogok mennj a suliba, nem érdekel, milyen beteg leszek, mert már csak 2 hétig láthatom azt a 2 fiút, már még annyi sincs.

Nos, lassan befejezem, nagyon szépen köszönöm, annak, aki elolvasta, és megpróbál együttérezmi velem. Remgeteg minden kimaradt így is, de ez már így is egy könyv majdnem..

Arra szeretnék válaszokat, hogy hogyan vészeljem majd át a nyarat, és hogy mihez kezdjek, hogy jobban legyek, mert nem lenne semmi baj, ha azok a belső szorongások és kényszergondolatok nem lennének.

Előre is köszönöm!